Gárdonyi Géza, született Ziegler Géza (Agárdpuszta, 1863. augusztus 3. – Eger, 1922. október 30.) magyar író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja. A 19–20. századforduló magyar irodalmának népszerűségében máig kiemelkedő alakja. Korának sajátos figurája, egyik irodalmi körhöz sem sorolható tagja volt. Életműve átmenetet képez a 19. századi romantikus, anekdotikus történetmesélés és a 20. századdal születő Nyugat-nemzedék szecessziós, naturalista-szimbolista stíluseszménye között.
A pályafutását 1881-ben
népiskolai tanítóként kezdő, majd 1885 után
újságíróként folytató Gárdonyi 1897 után vidéki visszavonultságban alkotott („az egri remete”), szépírói munkásságának szentelve életét. Pályáját folyamatos útkeresés, tematikai és formai kalandozás jellemezte,
prózaírói életműve ennek fényében három korszakra osztható. Az 1890-es években írt
népies hangvételű novellái és
elbeszélései hozták meg számára a kortársak elismerését
(Az én falum, 1898), de az utókor elsősorban a századfordulót követő évtizedben keletkezett
történelmi regényei révén ismeri
(Egri csillagok, 1901;
A láthatatlan ember, 1902;
Isten rabjai, 1908), illetve a magyar
lélektani regény korai darabjainak szerzőjét tiszteli személyében
(Szunyoghy miatyánkja, 1913;
Ida regénye, 1920). Bár
költői és
drámaírói munkássága kevésbé bizonyult maradandónak, szintén jelentős. Az 1900-as években a szórakoztató célú
népszínművek kliséin túllépve lélekábrázoló jellegű népies történeteket dramatizált színpadra
(A bor, 1901).
A kezdőlapon legutóbb megjelent szócikkek: Bougainville-i csata • A brit uralkodók koronázása • Daspletosaurus • Alcatraz-sziget • Komlós János (humorista) • Pentium 4 • Koreai irodalom