Priscillianus
| Priscillianus | |
| Született | 340[1] Hispania |
| Elhunyt | 385 (44-45 évesen)[2][3][4][5][6] Trier |
| Foglalkozása | keresztény aszketikus tanító, ávilai püspök, író |
| Tisztsége | Ávilai püspök (–385) |
| Halál oka | lefejezés |
Priscillianus (latinul: Priscillianus; Hispania, kb. 340–350 között – Augusta Treverorum, kb. 385) hispániai keresztény aszketikus tanító, ávilai püspök és író volt, akinek nevéhez a később priscillianizmusnak nevezett mozgalmat kapcsolják. Követői szigorú aszketikus életmódot, intenzív bibliaolvasást, laikus vallási tanítói szerepeket, a prófétai-karizmatikus vallási tekintély megbecsülését és egyes apokrif iratok tanulmányozását gyakorolták.[7][8][9]
Mozgalma a 4. század végén az aszketikus gyakorlatok, a laikusok és nők vallási szerepe, az apokrif iratok használata és a püspöki tekintély kérdései körül konfliktusba került több hispániai és galliai püspökkel. A 380 körül tartott caesaraugustai zsinat a Priscillianus köréhez kapcsolt gyakorlatok egy részét elítélte. Az ügy később világi büntetőeljárássá alakult: Magnus Maximus trieri bírósága mágia, illetve maleficium vádja alapján Priscillianust és több követőjét halálra ítélte.[10][11]
Az esetet gyakran az első olyan ismert keresztény történeti példaként említik, amikor eretnekséggel összefüggő ügyben világi hatóság keresztényeket kivégeztetett. A kivégzést több jelentős egyházi személy, köztük Tours-i Szent Márton, Ambrus milánói püspök és Sziriciusz pápa is bírálta.[7][10]
Források és forráskritikai problémák
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Priscillianus életének és tanításának rekonstruálását több forráskritikai nehézség terheli. A legfontosabb elbeszélő forrás Sulpicius Severus Chronica című műve, amely részletesen ismerteti Priscillianus felemelkedését, a hispániai püspöki konfliktusokat, a bordeaux-i és trieri eseményeket, valamint a kivégzést. Sulpicius nem volt Priscillianus híve, de élesen bírálta a világi halálbüntetéshez vezető eljárást és Ithacius szerepét.[7][10]
További fontos adatok származnak Jeromostól, Ágostontól, Paulus Orosiustól, Nagy Szent Leó leveléből, zsinati kánonokból és későbbi priscillianizmus-ellenes iratokból. Ezeket azonban óvatosan kell kezelni, mert gyakran nem Priscillianus saját tanítását, hanem a későbbi priscillianistáknak tulajdonított nézeteket, illetve ellenfeleik polemikus vádképeit közlik.[8][9][12]
A kutatásban különösen fontos fordulatot jelentett, hogy 1885-ben Georg Schepss a würzburgi egyetemi könyvtárban egy kéziratban tizenegy, Priscillianusnak vagy közvetlen körének tulajdonított traktátust azonosított, amelyeket 1889-ben a Corpus Scriptorum Ecclesiasticorum Latinorum 18. kötetében adott ki.[13] A würzburgi traktátusok megjelenése óta a modern kutatás óvatosabban kezeli a régi, főleg ellenséges forrásokra épülő képet. A fennmaradt szövegek nem minden ponton igazolják a Priscillianusra vagy követőire vonatkozó későbbi manicheus, gnosztikus, mágikus vagy erkölcsi vádakat.[8][9]
Ezért a szócikkben külön kell választani Priscillianus saját vagy körének tulajdonított fennmaradt írásait, ellenfelei vádirati állításait, a zsinati és pápai fegyelmi-teológiai elítéléseket, a trieri világi büntetőpert, valamint a későbbi priscillianizmusnak tulajdonított tanokat.[8][14]
Élete
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Származása és aszketikus köre
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Priscillianus születési helye és pontos születési éve bizonytalan. A források alapján Hispaniából, valószínűleg előkelő, vagyonos hispánorómai családból származott. Sulpicius Severus nemesnek, gazdagnak, műveltnek, ékesszólónak és vitára kész embernek írja le.[10] A modern szakirodalom általában a 4. század közepére teszi születését, de a szűkebb tartomány — Gallaecia, Lusitania vagy más nyugati hispániai vidék — vitatott.[7][11]
A 370-es években Priscillianus egy szigorú aszketikus vallási kör vezető alakjává vált. A mozgalom tagjai között laikus férfiak és nők, klerikusok, valamint püspökök is voltak. Követőihez kapcsolják többek között Instantiust és Salvianust, akik püspökök voltak, továbbá Helpidiust és Agapét, akiket a régebbi egyházi hagyomány Priscillianus korai köréhez sorolt.[7][9]
A hagyomány szerint Priscillianus mozgalma szigorú böjtöt, önmegtartóztatást, a hús és bor kerülését, intenzív bibliaolvasást, apokrif iratok vizsgálatát és lelki tökéletességre törekvő életformát hirdetett. A mozgalom vonzereje részben abból fakadhatott, hogy a laikusoknak, köztük nőknek is jelentős szerepet adott a vallási tanulásban és az aszketikus közösségi életben. Ez a korabeli püspöki ellenőrzés és egyházi rend szempontjából feszültséget keltett.[8][15]
Priscillianus körét nem célszerű egyszerűen „reformmozgalomként” vagy „eretnek szektaként” leírni. Mindkét kifejezés csak részben ragadja meg a jelenséget. A mozgalom egyszerre kapcsolódott a 4. századi keresztény aszkézis szélesebb világához, a laikus vallási aktivitáshoz, a püspöki tekintély körüli konfliktusokhoz és az apokrif iratok használatának vitájához.[7][8]
A caesaraugustai zsinat
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A Priscillianus körüli konfliktus egyik első jelentős állomása a Caesaraugustában tartott zsinat volt, amelyet általában 380-ra kelteznek, bár egyes kutatók korábbi, 378 körüli dátumot is felvetettek. A zsinaton hispániai és aquitániai püspökök vettek részt, és olyan gyakorlatokat tiltottak, amelyeket a priscillianista körökhöz kapcsoltak.[15][16]
A zsinati kánonok elítélték többek között a magánösszejöveteleket, a nagyböjti templomi istentiszteletektől való távolmaradást, egyes rendhagyó böjti szokásokat, valamint a nők és férfiak közös vallási tanulásával kapcsolatos gyakorlatokat. Fontos azonban, hogy a zsinat forrásai nem minden értelmezés szerint ítélték el név szerint Priscillianust. A kánonok inkább bizonyos viselkedési és fegyelmi formák ellen irányultak, amelyeket ellenfelei a mozgalmához kapcsoltak.[9][16]
A zsinat után Priscillianus helyzete nem gyengült meg véglegesen. Ellenkezőleg, hamarosan Ávila püspökévé választották vagy szentelték, valószínűleg Instantius és Salvianus támogatásával. Püspökké szentelése ellenfelei szemében tovább súlyosbította az ügyet, mert a vitatott aszketikus mozgalom immár püspöki tekintélyt is nyert.[10][15]
Priscillianus fő ellenfelei között szerepelt Hydatius vagy Idacius, Emerita püspöke, valamint Ithacius, Ossonoba püspöke. A két névalak könnyen összetéveszthető, de két különböző személyről van szó.[7]
Itália, Damasus és Ambrus
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Hydatius és Ithacius a világi hatóságokhoz is fordultak. Gratianus császár olyan intézkedést adott ki, amely a „hamis püspökök” és a manicheusok ellen irányult, és amelyet Priscillianus és köre ellen is alkalmazni lehetett. A manicheizmus a római állam szemében nem pusztán teológiai tévedés, hanem közrenddel összefüggő, súlyosan üldözendő vallási mozgalom volt, ezért a vád politikai és jogi súlya jóval nagyobb volt, mint egy puszta egyházi fegyelmi kifogásé.[7][11]
Priscillianus, Instantius és Salvianus Rómába, majd Milánóba mentek, hogy támogatást kérjenek I. Damáz pápától és Ambrus milánói püspöktől. Damáz és Ambrus nem álltak melléjük. Ez azonban nem azonos a későbbi halálos ítélet támogatásával: a római és milánói elutasítás elsősorban a hispániai egyházi konfliktus és a kánoni rend kérdéséhez kapcsolódott.[7][8]
A források szerint Priscillianus és társai végül udvari közvetítéssel, Macedonius magister officiorum segítségével elérték a száműzési intézkedés visszavonását, és visszatérhettek Hispaniába. Ez tovább élezte a konfliktust az ellenpárttal, különösen Ithaciusszal, aki végül Galliába, majd Trierbe menekült.[7][10]
Magnus Maximus, Bordeaux és Trier
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]383-ban Magnus Maximus, Britannia haderejének parancsnoka fellázadt Gratianus ellen, átkelt Galliába, és a nyugati birodalmi területek egyik uraként lépett fel. Udvarát Trierben rendezte be. Maximus helyzete politikailag kényes volt, mert uralmának legitimitását I. Theodosius és II. Valentinianus csak részben vagy vonakodva fogadták el. Ebben a helyzetben a hispániai egyházi konfliktus politikai jelentőséget is kapott.[7][11]
Maximus 384 körül zsinatot hívott össze Burdigalába. A zsinaton Instantiust letették püspöki tisztségéből. Priscillianus ekkor Maximushoz, vagyis a világi császári hatalomhoz fordult. Ez a lépés később végzetesnek bizonyult, mert az ügy egyházi fegyelmi eljárásból világi büntetőperré alakult.[8][10]
Trierben Priscillianust és társait már nem egyszerűen eretnekséggel, hanem mágiával, illetve maleficiummal vádolták. A maleficium a késő római jogi nyelvben ártó mágikus cselekményt vagy varázslást jelölhetett, és bizonyos esetekben halálbüntetéssel járó vádként működött. Ezért volt döntő, hogy az ügyet nem pusztán teológiai vitaként, hanem büntetőjogi vádként vitték világi bíróság elé.[7][11]
A vádak között szerepelt éjszakai összejövetel, erkölcstelennek minősített vallási gyakorlat, asztrológia, mágikus rítusok, valamint olyan gyógyászati vagy népi praktikák alkalmazása, amelyeket ellenfelei abortív szerek használataként értelmeztek. Ezeket a vádpontokat a jelenkori szakirodalom főként ellenséges eljárási és polemikus forrásokból ismert állításokként kezeli.[8][10][11]
Sulpicius Severus beszámolója alapján Priscillianus mellett Felicissimus, Armenius, Latronianus és Euchrotia tartoznak a legbiztosabban kivégzettek közé; egyes későbbi vagy eltérő hagyományok Aureliust és Asarivust vagy Asarinust is felsorolják. Instantiust száműzték. A kivégzés módjára a források többnyire kard általi halálként vagy lefejezésként utalnak.[7][10][17]
Egyházi reakciók a kivégzésre
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Priscillianus kivégzése komoly botrányt keltett. Tours-i Szent Márton Trierben közbenjárt az ügyben, és a hagyomány szerint igyekezett elérni, hogy Maximus ne alkalmazzon halálbüntetést. A kivégzés után Márton elhatárolódott azoktól a püspököktől, akik az eljárásban szerepet játszottak.[7][10]
Ambrus milánói püspök szintén bírálta a világi halálos ítélethez vezető eljárást. Sziriciusz pápa a hagyomány szerint nemcsak Ithacius fellépését, hanem Maximus császár eljárását is elítélte. A galliciai és hispániai egyházi viszonyokban később Ithacius és Hydatius helyzete is meggyengült; Ithaciust letették vagy elszigetelték, Hydatius pedig visszavonulni kényszerült.[7][8]
E reakciók nem jelentik azt, hogy Márton, Ambrus vagy Sziriciusz Priscillianus tanait helyeselték volna. A bírálat tárgya elsősorban az volt, hogy egy egyházi eredetű tanbeli-fegyelmi konfliktus világi büntetőperben és vérontással végződött. Ez a különbségtétel alapvető Priscillianus történeti megítéléséhez.[8][11]
Tanítása és vitatott nézetei
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A modern kutatás óvatosan különválasztja Priscillianus saját írásainak teológiáját, a későbbi priscillianizmusnak tulajdonított nézeteket, valamint az ellenfelek által neki tulajdonított vádakat. Saját írásai alapján nem tűnik egyszerűen dualista vagy manicheus tanítónak; ugyanakkor a Szentháromság értelmezésében, az apokrif iratok használatában és a laikus-aszketikus vallási tekintély hangsúlyozásában olyan elemek jelentek meg, amelyek valós feszültséget keltettek korának főáramú püspöki teológiájával és fegyelmi rendjével.[9][12][14]
A fennmaradt írások alapján
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Priscillianus fennmaradt vagy körének tulajdonított traktátusai erősen biblikus, aszketikus és apologetikus jellegűek. A szövegekben hangsúlyos a megtérés, a bűnbánat, a tisztaság, a böjt, a Szentírás olvasása, a lelki tanítói szerep és a tökéletességre törekvő keresztény élet. Priscillianus és köre különösen nagy jelentőséget tulajdonított Pál apostol leveleinek és a keresztény élet belső, lelki átalakulásának.[9][13]
A traktátusok alapján Priscillianus nem erkölcsileg szabados vagy pusztán okkult tanítóként jelenik meg, hanem olyan aszketikus keresztény szerzőként, aki az önmegtartóztatást, a tanulást és a lelki fegyelmet központi értéknek tekintette. Ezzel együtt tanítása több ponton gyanússá vált ellenfelei számára: apokrif iratok használata, laikus tanítók szerepe, nők aktív részvétele, magánösszejövetelek, valamint a prófétai-karizmatikus önértelmezés mind olyan elemek voltak, amelyek a püspöki ellenőrzés szempontjából problémásnak tűnhettek.[8][12]
Priscillianus egyik fontos értekezése az apokrif iratok használatát védte. A jelenkori szakirodalom ezt nem feltétlenül úgy értelmezi, hogy Priscillianus minden apokrif iratot kanonikusnak vagy sugalmazottnak tartott volna. Inkább arról van szó, hogy bizonyos nem kanonikus vagy vitatott szövegeket lelki hasznúnak és értelmezésre alkalmasnak tekintett, ami ellenfelei szemében könnyen a gyanús tanítás bizonyítékává vált.[9][12]
Az ellenfelek által tulajdonított tanok
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Priscillianust és követőit ellenfeleik gnosztikus, manicheus, asztrológiai, modalista és erkölcsileg kifogásolható nézetekkel vádolták. A hagyományos priscillianizmus-ellenes leírás szerint a mozgalom dualista módon szembeállította a lelket és a testet, az anyagot a gonoszhoz kapcsolta, a zodiákusnak és a csillagoknak szerepet tulajdonított a lélek sorsában, és a Szentháromság személyeit nem különböztette meg megfelelően.[18][19]
Ezeket az állításokat nem szabad kritikátlanul Priscillianus saját tanításaként közölni. A modern kutatás különbséget tesz a korai Priscillianus-kör, a későbbi priscillianizmus, valamint a mozgalom ellenfeleinek vádképei között. A másik leegyszerűsítés sem megalapozott: nem bizonyítható egyszerűen az sem, hogy Priscillianus pusztán félreértett, teljesen ortodox aszketikus reformer lett volna. Tanítása és mozgalma a fennmaradt szövegek alapján is valódi feszültségeket hordozott a korabeli egyházi renddel, kánoni fegyelemmel és tanítási tekintéllyel szemben.[7][8][14]
A manicheizmus vádja különösen súlyos volt. A 4. századi római állam a manicheusokat nem pusztán vallási tévedés, hanem társadalmilag veszélyesnek tartott mozgalomként kezelte. Ez magyarázza, miért váltak a manicheus és mágikus vádak döntővé a világi eljárásban.[7][11]
Nők, aszkézis és püspöki tekintély
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A priscillianista vita egyik fontos társadalmi dimenziója a nők szerepe volt. A források több női követőt említenek, köztük Euchrotiát, Proculát és Urbicát. A mozgalom vonzerejéhez hozzájárulhatott, hogy a nők számára is teret adott az aszketikus életben, vallási tanulásban és közösségi gyakorlatban. Ez azonban ellenfelei szemében a fegyelmi rend felbomlásának, sőt erkölcsi gyanúnak a jele lehetett.[8][15]
A 4. századi kereszténységben az aszkézis önmagában nem volt gyanús. A keleti és nyugati keresztény világban számos tisztelt aszkéta, szerzetes és szűz élt szigorú önmegtartóztatásban. A konfliktus inkább abból adódott, hogy Priscillianus mozgalma az aszketikus életformát laikus, karizmatikus és részben magánközösségi keretben gyakorolta, amely kevésbé illeszkedett a városi püspöki egyházszervezet ellenőrzési kereteibe.[8][16]
A modern kutatás ezért a priscillianista vitát nem egyszerűen jámbor aszkéták és korrupt püspökök, illetve ortodox egyház és erkölcstelen eretnekek szembenállásaként értelmezi, hanem teológiai, fegyelmi, társadalmi, nemi, hatalmi és politikai tényezők összefüggéseként.[8][11]
A priscillianizmus későbbi története
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Priscillianus kivégzése nem vetett véget mozgalmának. Követői közül többen mártírként tisztelték, és a priscillianizmus különösen Hispania északnyugati részén, Gallaeciában maradt erős. Sulpicius Severus szerint Priscillianus testét követői visszavitték Hispaniába, ahol tisztelettel eltemették. Ez a mártírkultusz fontos szerepet játszhatott a mozgalom fennmaradásában.[7][10]
Egyes modern feltételezések szerint Priscillianus holttestének Hispaniába való visszavitele és későbbi tisztelete összefüggésbe hozható a compostelai kultusz kialakulásával. E hipotézis szerint a későbbi Szent Jakab-kultusz helyén eredetileg Priscillianus vagy valamelyik követője sírja állhatott. Az elméletet több szerző tárgyalta, de a történeti bizonyítékok nem elegendők ahhoz, hogy biztos állításként szerepeljen; a szélesebb körben elfogadott álláspont továbbra is a compostelai kultusz Szent Jakab apostolhoz kapcsolódó hagyományát tartja számon.[7][20]
Az első toledói zsinatot rendszerint 400 körülre keltezik. E zsinat több priscillianista vagy priscillianizmushoz köthető püspök visszafogadásával foglalkozott, de nem feltétel nélküli rehabilitációról, hanem hitvallási és fegyelmi feltételekhez kötött egyházi rendezésről volt szó. A hagyomány Dictiniust, Astorga püspökét is a mozgalomhoz kapcsolja; neki tulajdonították a Libra című iratot, amely a priscillianista nézőpont egyik fontos, ma elveszett szövegeként szerepel a forrásokban.[7][18]
Az 5. században Orosius Szent Ágoston segítségét kérte a priscillianista és origenista nézetek elleni küzdelemben. Orosius már a későbbi priscillianizmus elleni polémiához tartozik, nem Priscillianus életének közvetlen eseményeihez. Ágoston Contra mendacium című műve részben a priscillianistáknak tulajdonított azon nézettel szemben íródott, amely bizonyos helyzetekben megengedte volna a hazugságot a vallási közösség védelmében.[21][22]
A mozgalom elleni későbbi fellépésben fontos szerepet játszott Turibius astorgai püspök, valamint I. Leó pápa, aki Turibiushoz intézett levelében több priscillianistának tulajdonított tanítást elítélt. A 6. század közepén a bragai zsinati elítélések ismét foglalkoztak a priscillianista hagyománnyal. A szervezett priscillianizmus ezt követően fokozatosan eltűnt, bár egyes aszketikus és fegyelmi nyomai tovább élhettek a hispániai vallási gyakorlatban.[17][18][19]
Művei és a würzburgi traktátusok
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Priscillianus és köre írásait sokáig elveszettnek tartották. Georg Schepss 1885-ben Würzburgban talált kézirata és 1889-es kiadása tette lehetővé, hogy a kutatók ne csak ellenfelek beszámolóiból, hanem Priscillianushoz vagy közvetlen köréhez köthető szövegekből is vizsgálják a mozgalmat.[9][13]
A fennmaradt traktátusok között szerepelnek apologetikus, hitvédelmi, aszketikus és szentírásmagyarázó jellegű szövegek. Közülük különösen fontos a Liber apologeticus, a Damasushoz kapcsolt levélanyag, valamint a Liber de fide et de apocryphis, vagyis az apokrif iratokról szóló értekezés. A korpuszban szereplő traktátusok a hit, az aszkézis, a böjt, a tisztaság és a szentírási értelmezés kérdéseit tárgyalják. A kutatásban vitatott, hogy a teljes korpusz közvetlenül Priscillianus saját műve-e, vagy egy része inkább tanítványától, Instantiustól vagy más közeli követőtől származik.[9][11]
Priscillianus neve a latin bibliai hagyomány kutatásában is előkerül. A Priscillianusnak vagy közvetlen körének tulajdonított Liber apologeticus a Comma Johanneum, vagyis az 1Jn 5,7–8 vitatott latin szövegrészének egyik korai tanújaként is szerepel a szövegkritikai szakirodalomban. A részlet eredete és szövegtörténeti jelentősége azonban önálló vitakérdés, ezért Priscillianus teológiájára nézve csak óvatosan használható.[23][24]
Az inkvizíció-párhuzam értékelése
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A népszerű történeti irodalomban és publicisztikában Priscillianus kivégzését olykor a későbbi inkvizíció előzményeként vagy „első állomásaként” mutatják be. Ez a megfogalmazás történetileg félrevezető. A trieri per a 4. századi késő római állam és egy konkrét püspöki konfliktus közegében zajlott; az intézményes középkori inkvizíció csak évszázadokkal később, egészen más jogi, teológiai és társadalmi környezetben alakult ki.[11][25]
Priscillianus ügyében a halálos ítéletet világi bíróság hozta, és a formális büntetőjogi vád nem egyszerűen eretnekség, hanem mágia, illetve maleficium volt. Az ügyben valóban szerepet játszottak egyházi ellenfelei, különösen Ithacius és Hydatius, de több kiemelkedő egyházi tekintély elutasította a vérontást és a világi bíróság bevonását. Ezért a Priscillianus-ügy nem szolgálhat egyszerű lineáris magyarázatként a későbbi inkvizíció történetére.[7][8][10]
A történeti jelentősége inkább abban áll, hogy korán és drámai módon megmutatta azokat a veszélyeket, amelyek a tanbeli-fegyelmi egyházi viták, a császári büntetőhatalom, a politikai legitimáció és a mágikus bűncselekmények késő római jogi kategóriáinak összekapcsolódásából fakadhattak. A késő ókori Priscillianus-ügy és a középkori inkvizíció között sem jogi, sem intézménytörténeti értelemben nincs közvetlen leszármazási kapcsolat.[11][25]
Megítélése a modern kutatásban
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A régebbi szakirodalom gyakran két szélső értelmezés között mozgott. Az egyik Priscillianust gnosztikus-manicheus eretneknek, mágikus és erkölcstelen szekta vezetőjének tekintette; a másik romantikus reformerként, sőt a hatalmi egyházzal szembeni tiszta spiritualitás mártírjaként ábrázolta. A modern kutatás mindkét leegyszerűsítést óvatosan kezeli.[7][8]
Henry Chadwick klasszikus monográfiája Priscillianust a 4. századi kereszténység „okkult” és karizmatikus dimenzióinak összefüggésében vizsgálta; az „okkult” itt nem modern ezoterikus önmegjelölést, hanem a késő antik titkos, rejtett, asztrológiai vagy mágikus gyanúval övezett vallási elemek kutatási kategóriáját jelöli. Virginia Burrus a nem, a tekintély, az egyházi hatalom és az eretnekké nyilvánítás retorikájának szempontjából értelmezte az ügyet. Burrus elemzése rámutatott arra is, hogy a nők aktív részvétele a mozgalomban az ellenfelek szemében az erkölcsi és egyházi rend felbomlásának jelévé válhatott.[7][8]
Marco Conti kiadása és fordítása a fennmaradt traktátusokra helyezte a hangsúlyt, Tarmo Toom a modalista monarchianizmus kérdését vizsgálta, Alberto Ferreiro pedig az apokrif és nem kanonikus könyvek használatának vádját elemezte. Sylvain Jean Gabriel Sánchez és Diego Piay Augusto újabb feldolgozásai a késő antik politikai, egyházi és társadalmi kontextusban értelmezik Priscillianus életét, halálát és utóéletét.[9][11][12][14][26]
A mai kutatás egyik fő tanulsága, hogy Priscillianus esetében nem lehet mechanikusan azonosítani az embert, a mozgalmát, a későbbi priscillianizmust és az ellenfelek által felsorolt vádakat. Ugyanakkor a fennmaradt írások sem teszik lehetővé, hogy minden tanbeli és fegyelmi kifogást puszta rágalomnak minősítsünk. Priscillianus jelentősége éppen e határhelyzetben áll: egyszerre volt a 4. századi aszketikus kereszténység egyik markáns hispániai képviselője, vitatott püspöki szereplő, eretnekséggel és mágiával vádolt személy, valamint egy hosszú életű késő antik vallási mozgalom névadó alakja.[8][11]
Jegyzetek
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- ↑ "Encyclopædia Britannica". Encyclopædia Britannica Online (angol nyelven). Hozzáférés: 2024. október 30.
- ↑ Német Nemzeti Könyvtár. "Gemeinsame Normdatei". Integrált katalógustár (Németország) (német nyelven). Hozzáférés: 2015. október 17.
- ↑ "Encyclopædia Britannica". Encyclopædia Britannica Online (angol nyelven). Hozzáférés: 2017. október 9.
- ↑ various authors. "Dictionnaire de spiritualité. Ascétique et mystique". Dictionnaire de spiritualité (francia nyelven). Hozzáférés: 2017. október 9.
- ↑ "Brockhaus Enzyklopädie". Brockhaus (német nyelven). F.A. Brockhaus. 1796. Hozzáférés: 2017. október 9.
- ↑ "Catalogue of the Library of the Pontifical University of Saint Thomas Aquinas".
- 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 Henry Chadwick: Priscillian of Avila: The Occult and the Charismatic in the Early Church. Oxford: Clarendon Press, 1976.
- 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 Virginia Burrus: The Making of a Heretic: Gender, Authority, and the Priscillianist Controversy. Berkeley: University of California Press, 1995.
- 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 Marco Conti (szerk., ford., kommentár): Priscillian of Avila: The Complete Works. Oxford Early Christian Texts. Oxford: Oxford University Press, 2010.
- 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 Sulpicius Severus: Chronica, II, 46–51; C. Halm (szerk.): Sulpicii Severi libri qui supersunt, CSEL 1. Bécs: Tempsky, 1866.
- 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 Diego Piay Augusto: Priscillian: The Life and Death of a Christian Dissenter in Late Antiquity. Piscataway: Gorgias Press, 2024.
- 1 2 3 4 5 Alberto Ferreiro: „The Condemnation of Priscillian’s Use of non-Canonical Books and his Defense in Tractatus III: Liber de Fide et de Apocryphis”, Vox Patrum, 86, 2023, 51–74. DOI: 10.31743/vp.14941.
- 1 2 3 Georg Schepss (szerk.): Priscilliani quae supersunt. CSEL 18. Bécs: Tempsky, 1889.
- 1 2 3 4 Tarmo Toom: „Was Priscillian a Modalist Monarchian?”, Harvard Theological Review, 107/4, 2014, 470–484. DOI: 10.1017/S0017816014000376.
- 1 2 3 4 Ana Maria C. M. Jorge: „The Lusitanian Episcopate in the 4th Century: Priscilian of Ávila and the Tensions Between Bishops”, e-Journal of Portuguese History, 4/2, 2006.
- 1 2 3 Michael Kulikowski: Late Roman Spain and Its Cities. Baltimore: Johns Hopkins University Press, 2004.
- 1 2 „Priscillianesimo”, in Dizionario di storia. Roma: Istituto dell’Enciclopedia Italiana, 2011.
- 1 2 3 Patrick J. Healy: „Priscillianism”, in The Catholic Encyclopedia, vol. 12. New York: Robert Appleton Company, 1911.
- 1 2 I. Leó pápa: Epistola 15 ad Turribium Asturicensem, PL 54, 678–695.
- ↑ Richard A. Fletcher: St. James’s Catapult: The Life and Times of Diego Gelmírez of Santiago de Compostela. Oxford: Clarendon Press, 1984.
- ↑ Augustinus: Contra mendacium, CSEL 41. Bécs, 1900.
- ↑ Paulus Orosius: Commonitorium de errore Priscillianistarum et Origenistarum, in Schepss (szerk.): CSEL 18, 151–157.
- ↑ Raymond E. Brown: The Epistles of John. New York: Doubleday, 1982; újabb kiadás: Yale University Press, 1995.
- ↑ Grantley McDonald: Biblical Criticism in Early Modern Europe: Erasmus, the Johannine Comma and Trinitarian Debate. Cambridge: Cambridge University Press, 2016.
- 1 2 Edward Peters: Inquisition. Berkeley: University of California Press, 1988.
- ↑ Sylvain Jean Gabriel Sánchez: Priscillien, un chrétien non conformiste: Doctrine et pratique du priscillianisme du IVe au VIe siècle. Paris: Beauchesne, 2009.
Források
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Elsődleges és ókori források
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- Augustinus: Contra mendacium, CSEL 41. Bécs, 1900.
- I. Leó pápa: Epistola 15 ad Turribium Asturicensem, PL 54, 678–695.
- Orosius: Commonitorium de errore Priscillianistarum et Origenistarum, in Georg Schepss (szerk.): Priscilliani quae supersunt. CSEL 18. Bécs: Tempsky, 1889, 151–157.
- Schepss, Georg (szerk.): Priscilliani quae supersunt. CSEL 18. Bécs: Tempsky, 1889.
- Sulpicius Severus: Chronica, II, 46–51; C. Halm (szerk.): Sulpicii Severi libri qui supersunt. CSEL 1. Bécs: Tempsky, 1866.
Modern szakirodalom
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- Brown, Raymond E.: The Epistles of John. New York: Doubleday, 1982; újabb kiadás: Yale University Press, 1995.
- Burrus, Virginia: The Making of a Heretic: Gender, Authority, and the Priscillianist Controversy. Berkeley: University of California Press, 1995.
- Chadwick, Henry: Priscillian of Avila: The Occult and the Charismatic in the Early Church. Oxford: Clarendon Press, 1976.
- Conti, Marco (szerk., ford., kommentár): Priscillian of Avila: The Complete Works. Oxford Early Christian Texts. Oxford: Oxford University Press, 2010.
- Ferreiro, Alberto: „The Condemnation of Priscillian’s Use of non-Canonical Books and his Defense in Tractatus III: Liber de Fide et de Apocryphis”, Vox Patrum, 86, 2023, 51–74. DOI: 10.31743/vp.14941.
- Fletcher, Richard A.: St. James’s Catapult: The Life and Times of Diego Gelmírez of Santiago de Compostela. Oxford: Clarendon Press, 1984.
- Jorge, Ana Maria C. M.: „The Lusitanian Episcopate in the 4th Century: Priscilian of Ávila and the Tensions Between Bishops”, e-Journal of Portuguese History, 4/2, 2006.
- Kulikowski, Michael: Late Roman Spain and Its Cities. Baltimore: Johns Hopkins University Press, 2004.
- McDonald, Grantley: Biblical Criticism in Early Modern Europe: Erasmus, the Johannine Comma and Trinitarian Debate. Cambridge: Cambridge University Press, 2016.
- Peters, Edward: Inquisition. Berkeley: University of California Press, 1988.
- Piay Augusto, Diego: Priscillian: The Life and Death of a Christian Dissenter in Late Antiquity. Piscataway: Gorgias Press, 2024.
- Sánchez, Sylvain Jean Gabriel: Priscillien, un chrétien non conformiste: Doctrine et pratique du priscillianisme du IVe au VIe siècle. Paris: Beauchesne, 2009.
- Toom, Tarmo: „Was Priscillian a Modalist Monarchian?”, Harvard Theological Review, 107/4, 2014, 470–484. DOI: 10.1017/S0017816014000376.
- „Priscillianesimo”, in Dizionario di storia. Roma: Istituto dell’Enciclopedia Italiana, 2011.
- Healy, Patrick J.: „Priscillianism”, in The Catholic Encyclopedia, vol. 12. New York: Robert Appleton Company, 1911. Régebbi, forráskritikával kezelendő összefoglaló.
