Ortodoxia

Az ortodoxia (ógörögül: ὀρθοδοξία, orthodoxía) általános értelemben a „helyes hit”, „helyes tanítás” vagy a hitelesnek tartott tanításhoz való ragaszkodás. Ellentéte a heterodoxia, vagyis az adott közösség, iskola vagy hagyomány által helytelennek, eltérőnek vagy nem normatívnak tartott tanítás. Vallási összefüggésben az ortodoxia nem pusztán egy vélemény merev fenntartását jelenti, hanem azt a meggyőződést, hogy egy közösség a maga hitvallásában, szertartási életében, tanítóhagyományában és fegyelmi rendjében a rá bízott igazságot őrzi és adja tovább.

A kifejezés használható általános vallástudományi és eszmetörténeti értelemben, amikor egy közösség normatív tanítását jelöli, valamint tulajdonnévi értelemben is, például az ortodox kereszténység, az ortodox judaizmus vagy bizonyos protestáns „ortodox” irányzatok megnevezésében. A szó a köznyelvben olykor pejoratív jelentést is kap: ilyenkor valamely hagyományhoz, ideológiához vagy intézményi állásponthoz való merev ragaszkodást értik rajta. Ez a köznyelvi jelentés azonban nem azonos a vallási és teológiai szakkifejezéssel.

Az ortodoxia fogalmát a modern vallástörténet és szociológia gyakran vizsgálja együtt az eretnekség, a heterodoxia, a dogma, a doktrína, a hitvallás, a tradíció és a vallási tekintély kérdéseivel. A fogalom történeti használatát ezért célszerű megkülönböztetni attól a leegyszerűsítő értelmezéstől, amely szerint az ortodoxia pusztán az a tanítás, amely egy hatalmi küzdelemben győztesként maradt fenn. Ilyen szempont is megjelenhet egyes történeti elemzésekben, de a vallási közösségek belső önértelmezésében az ortodoxia rendszerint a hiteles tanításhoz, a szent hagyományhoz és a közösség alapító tekintélyeihez való hűséget jelenti.

Etimológia

Az ortodoxia szó az ógörög ὀρθός, orthós („egyenes”, „helyes”, „igaz”) és δόξα, dóxa („vélemény”, „nézet”, „hit”, továbbá a vallási nyelvben „dicsőség”, „dicséret”) szavakból ered. Az orthodoxos így szó szerint „helyes véleményű”, „helyesen hívő” vagy „helyes tanítást valló” jelentésű. A magyar „ortodox” szó ezért többnyire „igazhitű”, „helyes hitű” vagy „hagyományhű” értelemben fordítható.

A dóxa szó miatt a keresztény nyelvben az ortodoxia olykor nemcsak „helyes véleményt”, hanem a helyes hit és a helyes istentisztelet egységét is felidézi. A doxológia például Isten dicsőítését jelenti, és különösen a keleti keresztény hagyományban a hitvallás, a liturgia, az ikonok tisztelete és az egyházi élet egymástól nem választhatók el teljesen. Ebben az értelemben az ortodoxia nem kizárólag elméleti tanrendszer, hanem az igaznak tartott hit és az azt kifejező istentiszteleti élet együttese.

Az ortodoxia rokon fogalmai közé tartozik a dogma, a doktrína, a hitvallás, a tradíció, az ortopraxis és a hagyomány. Ellentétes vagy vele szembeállított fogalmak lehetnek a heterodoxia, az eretnekség, a reform, a revizionizmus, a liberalizmus, az újítás vagy bizonyos vallási nyelvekben a „tévtanítás”. Ezek a szembeállítások azonban hagyományonként eltérő jelentésűek.

Jelentései röviden

Jelentésréteg	Rövid leírás	Példa
Általános vallástudományi jelentés	Egy vallási vagy eszmei közösség normatívnak tartott tanítása.	Ortodoxia és heterodoxia megkülönböztetése a vallási hagyományokban.
Keresztény teológiai jelentés	A hit szabályához, a Szentírás értelmezéséhez, a hitvallásokhoz és az apostoli hagyományhoz való hűség.	A Nikaia–konstantinápolyi hitvallás elfogadása.
Felekezeti tulajdonnév	Meghatározott vallási közösségek önmegnevezése vagy tudományos megnevezése.	Ortodox kereszténység, Ortodox judaizmus.
Vallásszociológiai jelentés	Egy hagyományban vagy intézményben uralkodóvá vált, normaként működő tanítás.	Egyházak, filozófiai iskolák vagy ideológiák belső normái.
Köznyelvi vagy kritikai használat	Merevnek, reformellenesnek vagy változástól tartózkodónak tartott álláspont.	„Ortodox” gazdaságpolitika, „ortodox” pártálláspont.

Általános vallástudományi használat

Vallástudományi és eszmetörténeti értelemben az ortodoxia azt a tanítást vagy gyakorlatot jelöli, amelyet egy közösség saját hagyományának hiteles, kötelező vagy mérvadó formájaként ismer el. Ilyen értelemben az ortodoxia mindig viszonyfogalom: az válik ortodoxnak, amit az adott közösség saját eredetével, alapító szövegeivel, tekintélyeivel, rítusaival vagy történeti önazonosságával összhangban állónak tart.

Külső, történeti-szociológiai nézőpontból az ortodoxia kialakulása gyakran együtt jár intézmények, szövegkánonok, hitvallások, fegyelmi eljárások, tanítói tekintélyek és közösségi határok megszilárdulásával. A „helyes tanítás” meghatározása rendszerint nem egyszeri döntés, hanem hosszabb folyamat: viták, értelmezések, zsinatok, iskolák, kommentárok és közösségi gyakorlatok sorozata alakítja ki. A vallási közösségek belső nézőpontjából viszont e folyamat nem pusztán hatalmi szelekció, hanem annak tisztázása, hogy mi felel meg a kinyilatkoztatásnak, a szent szövegeknek, az apostoli vagy ősi hagyománynak és a közösség liturgikus életének.

A modern történetírásban ezért két túlzást szokás kerülni. Az egyik az a régebbi apologetikus leegyszerűsítés, amely szerint az ortodoxia mindig kezdettől fogva teljesen kész és változatlan rendszerként állt szemben minden újító tévedéssel. A másik az a redukcionista olvasat, amely szerint az ortodoxia csupán a győztes párt hatalmi konstrukciója. A negyedik századi keresztény viták kutatásában Lewis Ayres külön hangsúlyozza, hogy a később ortodoxnak nevezett álláspontok meglévő keresztény teológiai irányok feszültségeiből, hosszú értelmezési folyamatokból és új közös nyelv kialakulásából születtek meg, nem egyszerűen egy előre kész rendszer mechanikus alkalmazásából.

Ortodoxia, heterodoxia és eretnekség

Az ortodoxia ellentéte általános értelemben a heterodoxia, vagyis az eltérő tanítás. A heterodoxia nem minden hagyományban azonos az eretnekséggel. Heterodoxnak nevezhető egy olyan álláspont is, amely eltér a többségi vagy intézményes hagyománytól, de nem feltétlenül jár fegyelmi vagy jogi következménnyel. Az eretnekség ennél szűkebb és erősebb vallási minősítés: a keresztény kánonjogi és teológiai nyelvben olyan tanítás vagy annak makacs vallása, amely alapvető hittétellel áll szemben.

Az ortodoxia és heterodoxia viszonya történetileg gyakran vitákban vált láthatóvá. A kereszténységben például a gnoszticizmus, a manicheizmus, az arianizmus, a nesztorianizmus, a monofizitizmus, a donatizmus és más mozgalmak körüli viták nemcsak egyes tanítások elítéléséhez, hanem a keresztény hitvallások, a bibliai kánon, a zsinati döntések és az egyházi tekintély tisztázásához is hozzájárultak. Edward Peters összefoglalása szerint az ókeresztény ortodoxia tartalmát nem egyetlen elem, hanem a Szentírás kánonja, a hagyomány, a rituális gyakorlat, az életforma, az egyházi hierarchia, a hitvallások és a consensus ecclesiae együttese formálta.

A történeti elemzésben ezért lényeges, hogy az ortodoxiát ne pusztán későbbi győztes álláspontként, de ne is időtlenül kész, minden vitától független rendszerként mutassuk be. A vallási hagyományokban a normatív tanítás egyszerre lehet a közösség önazonosságának forrása, a hiteles hagyomány védelme és történeti vitákban kikristályosodott megfogalmazás.

Kereszténység

Általános keresztény jelentés

A kereszténységben az ortodoxia a helyes keresztény hithez és tanításhoz való hűséget jelenti. A fogalom a Szentírás, az apostoli igehirdetés, a keresztségi hitvallások, a liturgikus gyakorlat, az egyházi hagyomány és a zsinati döntések összefüggésében alakult ki. A korai keresztény szerzők gyakran a „hit szabálya” vagy „igaz hit” nyelvén beszéltek arról a közös tanításról, amelyet a keresztény közösségek az apostoloktól átvett hit folytonosságának tartottak.

A keresztény ortodoxia kialakulásában különösen fontos volt a Szentháromság és Jézus Krisztus személyének meghatározása. Az első évszázadok vitái során a keresztény közösségeknek meg kellett fogalmazniuk, hogyan viszonyul a Fiú az Atyához, hogyan értendő Krisztus istensége és embersége, hogyan beszélhető el a megváltás, és milyen tekintéllyel bírnak a különböző szent iratok és hagyományok. Az ortodoxia ezért a keresztény hagyományban nem pusztán elvont „vélemény”, hanem az üdvösség, az istentisztelet és az egyházi egység szempontjából alapvetőnek tekintett hit rendje.

Az ókeresztény ortodoxia kialakulása

Az első keresztény századokban a helyes hit mércéjét több tényező adta: az apostoli eredetre hivatkozó tanítás, a közösségekben használt keresztségi hitvallások, a liturgikus imádság, a püspöki tanítás, valamint a Szentírásnak tekintett iratok köre. A bibliai kánon végleges formája fokozatosan alakult ki; ezzel párhuzamosan az egyházatyák és a helyi zsinatok azt is tisztázták, hogy mely értelmezések férnek össze a keresztény hit egészével.

A korai vitákban az ortodoxia nem mindig egyetlen pontos formula birtoklását jelentette. A hitvallási szövegek rövidek voltak, és sokszor helyi keresztségi hitvallásokból nőttek ki. Lewis Ayres szerint a nikaiai zsinat idején még nem magától értetődő, hogy egy egyetemes zsinati hitvallás minden keresztény közösség számára pontos, univerzális mérceként működjön; a Nikaiai hitvallás későbbi tekintélye és értelmezése a 4. század további vitáiban szilárdult meg.

Ez nem jelenti azt, hogy a keresztények ne hittek volna közös apostoli hitben. Inkább azt jelenti, hogy a közös hit nyelvi, filozófiai és zsinati megfogalmazása történeti folyamat volt. A későbbi ortodoxia a Szentírásra, az apostoli hagyományra, a liturgikus életre és a zsinati döntésekre egyszerre támaszkodott.

Nikaia, Konstantinápoly és a zsinati ortodoxia

Az első nikaiai zsinat (325) az arianizmus vitájában fogalmazta meg, hogy a Fiú „egylényegű” az Atyával. A zsinat döntései a későbbi keresztény ortodoxia egyik alapkövévé váltak, de elfogadásuk és értelmezésük hosszú vitákon keresztül szilárdult meg. Az első konstantinápolyi zsinat (381) a Szentlélek istenségéről és a hitvallás trinitárius szerkezetéről szóló tanítást rögzítette, és a nikaiai hitvallási hagyományt tovább erősítette.

A későbbi egyetemes zsinatok főként krisztológiai kérdésekkel foglalkoztak. Az epheszoszi zsinat (431) Máriát Istenszülőnek nevezte, hogy Krisztus személyének egységét védje. A khalkédóni zsinat (451) Krisztust egy személyben, két természetben vallotta. A következő zsinatok a krisztológiai és ikonológiai vitákban további pontosításokat adtak. A katolikus és a keleti ortodox egyházak az első hét egyetemes zsinatot közös örökségük részének tekintik, míg az orientális ortodox egyházak elsősorban az első három zsinatot fogadják el.

A zsinati ortodoxia tehát nem egyszerűen „reformellenesség” volt, hanem a közösség által alapvetőnek tartott hit nyelvi és fogalmi tisztázása. Ugyanakkor a történeti kutatás arra is rámutat, hogy az ortodoxia és heterodoxia határainak meghúzása vitákban, helyi hagyományok ütközésében, politikai és kulturális környezetben történt. A nikaiai és khalkédóni döntések jelentőségét ezért sem anakronisztikus racionalizmussal, sem pusztán hatalmi magyarázattal nem lehet kielégítően megérteni.

Katolikus használat

A katolikus egyházban az „ortodoxia” általános teológiai értelemben a helyes hithez, a hitletéteményhez, a dogmákhoz és az egyházi tanítóhivatal hiteles tanításához való hűséget jelenti. A szó ezért nem kizárólag a keleti kereszténység tulajdonneve: a katolikus teológiai nyelvben is beszélnek ortodox tanításról, ortodox hitről vagy ortodox értelmezésről.

A katolikus önértelmezésben a „katolikus” és az „ortodox” jelző nem egymást kizáró fogalom. A Nikaia–konstantinápolyi hitvallás az Egyházat „egy, szent, katolikus és apostoli” Egyháznak nevezi, a katolikus hagyomány pedig saját tanítását a helyes és egyetemes apostoli hit továbbadásának tekinti. A keleti ortodox egyházak ugyancsak saját magukat tekintik az apostoli ortodoxia hordozóinak. A keleti és nyugati egyház közötti szakadás után mindkét fél megőrizte azt a meggyőződést, hogy saját közössége őrzi a hit teljességét.

A második vatikáni zsinat ökumenikus szemlélete az ortodox egyházakkal kapcsolatban nem pusztán ellenfélként vagy „heterodox” közösségként beszél róluk. A Unitatis redintegratio kezdetű dekrétum a keleti egyházak apostoli szukcesszióját, szentségi életét és különösen az Eucharisztiát olyan valóságokként említi, amelyek a katolikus és a keleti egyházakat igen szoros kapcsolatba hozzák egymással. Ez a megközelítés fontos a jelenkori katolikus–ortodox párbeszédben: a különbségeket nem szünteti meg, de a közös apostoli és zsinati örökséget is hangsúlyozza.

Keleti ortodox egyházak

A tulajdonnévi értelemben vett ortodox kereszténység rendszerint a bizánci hagyományú keleti ortodox egyházakat jelöli. Ezek közé tartozik többek között a Konstantinápolyi Ortodox Egyház, az Alexandriai Ortodox Egyház, az Antiochiai Ortodox Egyház, a Jeruzsálemi Ortodox Egyház, az Orosz ortodox egyház, a Görög ortodox egyház, a Szerb ortodox egyház, a Román ortodox egyház, a Bolgár ortodox egyház és más autokefál vagy autonóm egyházak.

A keleti ortodox egyházak általában az első hét egyetemes zsinatot fogadják el, és különösen nagy jelentőséget tulajdonítanak az egyházatyáknak, a liturgikus hagyománynak, az ikonok tiszteletének és a szinodális egyházkormányzatnak. A keleti ortodox önértelmezésben az ortodoxia nem csupán tanbeli helyesség, hanem a Szentlélekben őrzött apostoli hagyomány, amely a liturgia, az aszkézis, az ikonográfia, a szentségi élet és a hitvallás egységében jelenik meg.

A keleti ortodox hagyományban különösen fontos ünnep az Ortodoxia vasárnapja, amely a képrombolás feletti győzelemre és a második nikaiai zsinat (787) képtiszteletet védő döntésére emlékezik. Az ünnep liturgikus szövegei az ortodox hit győzelmét kapcsolják össze az ikonok tiszteletével és az egyházatyák tanításával. Ez jól mutatja, hogy a keleti hagyományban az ortodoxia nem csupán elméleti tanrendszer, hanem liturgikus és képi kultúra is.

Orientális ortodox egyházak

Az orientális ortodox egyházak olyan keleti keresztény egyházak, amelyek nem fogadták el a khalkédóni zsinat krisztológiai meghatározását. Ide tartozik többek között a Kopt ortodox egyház, az Örmény apostoli egyház, a Szír ortodox egyház, az Etióp ortodox egyház, az Eritreai ortodox egyház és a Malankár ortodox szír egyház. Angolul a bizánci hagyományú keleti ortodox egyházakat Eastern Orthodox, az orientális ortodox egyházakat pedig Oriental Orthodox néven különböztetik meg.

A régebbi nyugati szakirodalom az orientális ortodox egyházakat gyakran „monofizita” néven emlegette, de ezt a megnevezést ma sokszor pontatlannak vagy polemikusnak tartják. Ezek az egyházak saját önértelmezésük szerint nem tagadják Krisztus valóságos emberségét, hanem a khalkédóni kéttermészet-formulától eltérő, főként alexandriai eredetű krisztológiai nyelvet használnak. A modern ökumenikus párbeszédek ezért óvatosabb fogalmakkal írják le a közöttük és a khalkédóni egyházak között fennálló történeti különbségeket.

A nagy egyházszakadás után

A keleti és nyugati egyház közötti szakadás hagyományosan 1054-hez kapcsolódik, bár a történeti folyamat ennél hosszabb volt. A szakadás hátterében egyházi, teológiai, politikai, liturgikus és kulturális különbségek álltak. A filioque, a pápai primátus értelmezése, a liturgikus szokások, a Bizánci Birodalom és a latin Nyugat viszonya, valamint a keresztes háborúk tapasztalatai mind hozzájárultak a különválás elmélyüléséhez. A római katolikus és a keleti ortodox egyházak közötti elválás gyökerei a nyugati és keleti kereszténység eltérő egyházi, teológiai, politikai és kulturális fejlődésében kereshetők, és a 11–13. század között vált tartóssá.

A szakadás után a „katolikus” és „ortodox” jelzők felekezeti önmegnevezésként is elkülönültek: a nyugati egyház a római katolikus, a bizánci hagyományú keleti egyházak pedig az ortodox megjelölést használták erősebben. Teológiai értelemben azonban mindkét hagyomány továbbra is igényt tartott arra, hogy katolikus, vagyis egyetemes, és ortodox, vagyis helyes hitű legyen.

Protestantizmus

A protestantizmusban az ortodoxia több irányzat és korszak megnevezése lehet. A reformáció után a lutheránus és református közösségek hitvallási iratokban, katekizmusokban és rendszeres teológiai művekben foglalták össze saját tanításukat. Ezekben a hagyományokban az „ortodox” jelző többnyire a reformátori tanítások hitvallási formában rögzített, rendszeres és polemikus védelmét jelenti.

Lutheránus ortodoxia

A lutheránus ortodoxia a 16. század végétől a 17. századig tartó teológiai korszak, amely az evangélikus hitvallási iratok rendszeres kifejtésére és védelmére törekedett. Az Ágostai hitvallás, annak apológiája, a Schmalkaldeni cikkek, Luther kátéi és az 1580-as Egyességi könyv olyan hitvallási keretet adtak, amelynek alapján a lutheránus teológusok meghatározták a saját tanításukat a katolikus, református és radikális protestáns irányzatokkal szemben.

A Formula Concordiae elfogadása után a lutheránus ortodoxia rendszerezett formában fejlődött ki. A New Catholic Encyclopedia szerint a lutheránus ortodox teológusok célja az elfogadott hitvallási írások tanításának pontos rendszerezése volt; ennek hátterében a második reformátori nemzedék vitáinak rendezése és a tanbeli pontosság iránti igény állt. E korszak kiemelkedő alakja volt többek között Johann Gerhard.

Református ortodoxia és későbbi viták

A református kereszténységben is beszélnek református ortodoxiáról. Ez a kifejezés a kálvini és kálvinista hagyomány rendszeres, hitvallási és iskolateológiai kifejtésére utal, különösen a 16–17. században. A református ortodoxia fontos dokumentumai közé tartozik a Heidelbergi káté, a Második helvét hitvallás és a Westminsteri hitvallás.

A 18–19. századtól a protestantizmuson belül több helyen megjelent a feszültség az ortodoxnak nevezett hitvallásos irányzatok és a liberális kereszténység között. A liberális protestáns teológia a történeti-kritikai módszer, a modern filozófia, a vallási tapasztalat és a modern társadalmi változások fényében kívánta újraértelmezni a keresztény tanítást. Az ortodox protestáns irányzatok ezzel szemben általában a reformátori hitvallások és a bibliai tekintély folytonosságát hangsúlyozták. A kettő szembeállítása azonban korszakonként és felekezetenként eltérő volt, ezért nem írható le egyszerűen úgy, mint „hagyomány” és „haladás” ellentéte.

Judaizmus

Az ortodox judaizmus modern vallási irányzatként főként a felvilágosodás, a hászkálá, a zsidó emancipáció, a reformzsidóság és a modern felekezeti önmeghatározások összefüggésében alakult ki. Az „ortodox” megjelölést eredetileg gyakran a reformirányzatokhoz képest használták azokra a zsidó közösségekre, amelyek a haláha, a hagyományos istentisztelet, a Tóra és a rabbinikus jog kötelező erejét továbbra is normatívnak tekintették.

Az ortodox judaizmus nem egységes, monolitikus irányzat. Beszélnek modern ortodox, haredi vagy ultraortodox, haszid, litvis vagy jesivis, valamint neoortodox irányokról. A 19. századi neoortodoxia egyik jelentős alakja Samson Raphael Hirsch volt, aki a hagyományos zsidó vallásosságot a modern műveltséggel és társadalmi részvétellel kívánta összeegyeztetni. Más ortodox irányzatok ezzel szemben erősebben elkülönültek a modern világtól.

A judaizmusban az ortodoxia súlypontja gyakran nem elsősorban tételes dogmákon, hanem a törvényhez és a vallási gyakorlathoz való hűségen van. Az ortodox judaizmus nem monolitikus test, hanem többféle irányt és a törvény által meghatározott élet különböző filozófiáit foglalja magában. Ezért az ortodox judaizmus esetében az ortodoxia fogalma szorosan kapcsolódik az ortopraxishoz, vagyis a helyes vallásgyakorlathoz.

Iszlám

Az iszlámmal kapcsolatban a „ortodox iszlám” kifejezés használata vitatott. Egyes szerzők a szunnita iszlámot a muszlim világ többségi vagy „ortodox” irányzatának nevezik, de ez a fordítás könnyen félrevezető lehet, mert az iszlámban nincs a katolikus vagy keleti ortodox egyházakéhoz hasonló, egyetemes egyházi tanítóhivatal. John Burton ezért óvatosságra int az „orthodox” szó szunnita iszlámra való mechanikus alkalmazásával kapcsolatban: a szunna és a bidʿa vagyis újítás közötti megkülönböztetés nem azonos a keresztény ortodoxia–heterodoxia fogalompárral.

Az iszlámban a hit helyességéhez kapcsolódó fogalmak közé tartozik az akída vagy hittan, a kalám mint teológiai érvelés, a szunna mint prófétai példa, a fikh mint jogtudomány, valamint a bidʿa, vagyis vallási újítás kérdése. A történelem során szunnita, síita, háridzsita, mutazilita, asarita, máturídita és más irányzatok eltérően határozták meg, mi tekinthető helyes hitnek és gyakorlatnak. A muszlim hagyományban a takfír, vagyis valakinek hitetlenné nyilvánítása különösen súlyos vallási minősítés, de nem feleltethető meg egyszerűen a keresztény kiközösítésnek vagy eretnekségi eljárásnak.

Ezért az „ortodoxia” az iszlám esetében inkább külső, összehasonlító vallástudományi kifejezés, amelyet mindig a saját iszlám fogalmakkal együtt kell értelmezni. A szunnita iszlám többségi és normatív szerepe sok történeti összefüggésben fontos, de nem jelenti azt, hogy az iszlámnak ugyanabban az értelemben volna ortodoxiája, mint a keresztény zsinati hagyományoknak.

Hinduizmus és ind filozófiák

A hinduizmus esetében nem beszélhetünk a keresztény dogmatikai ortodoxiának megfelelő, egységes, központi tanítóhivatal által meghatározott ortodoxiáról. A hinduizmus sokféle szöveget, rítust, filozófiai iskolát, istenségkultuszt és helyi hagyományt foglal magában. Ezért az „ortodoxia” szó itt csak analóg értelemben használható.

Az ind filozófiai iskolákban azonban létezik egy hagyományos megkülönböztetés: az ásztika iskolák elfogadják a védák tekintélyét, a násztika iskolák pedig nem. Ebben az értelemben az ásztika irányzatokat gyakran „ortodox” ind filozófiai iskoláknak nevezik, míg például a buddhizmust és a dzsainizmust „heterodox” vagy nem védikus iskolákként tárgyalják. Ez a besorolás azonban nem „helyes” és „helytelen” modern értékelése, hanem a védikus tekintély elfogadására vagy elutasítására vonatkozó hagyományos indiai kategória.

A hat klasszikus ásztika iskola közé rendszerint a njája, vaisésika, szánkhja, jóga, mímánszá és védánta tartozik. A védánta későbbi irányzatai, például Sankara advaita védántája vagy Rámánudzsa visistádvaitája, különböző módon értelmezték a védikus és upanisadikus hagyományt. Az indiai vallások esetében ezért az ortodoxia helyett sokszor pontosabb a szövegtekintély, a rituális gyakorlat, a mester-tanítvány hagyomány és az ortopraxis viszonyáról beszélni.

Más vallási és eszmei használatok

Az ortodoxia fogalma más vallási és eszmei hagyományokban is megjelenhet összehasonlító értelemben. Beszélhetünk például újkonfuciánus ortodoxiáról, amikor egy adott kommentárhagyomány vagy filozófiai iskola válik a hivatalos tanulás mércéjévé; vagy politikai, gazdasági és ideológiai ortodoxiáról, amikor egy irányzat saját alapelveinek változatlan érvényét hangsúlyozza.

Ezekben az esetekben az „ortodoxia” általában nem tulajdonnév, hanem elemző fogalom. Jelentheti a közösség önazonosságának védelmét, de jelenthet külső kritikát is, amikor valaki a változástól való elzárkózást, a tekintélyelvűséget vagy az új értelmezések elutasítását bírálja. Az enciklopédikus használatban ezért mindig tisztázni kell, hogy belső vallási önmegnevezésről, tudományos leíró kategóriáról vagy köznyelvi kritikáról van-e szó.

Köznyelvi és kritikai használat

A köznyelvben az „ortodox” jelző gyakran azt jelenti, hogy valaki vagy valamely irányzat hagyományos, szigorúan szabálykövető vagy reformoktól tartózkodó álláspontot képvisel. Beszélhetnek például „ortodox marxizmusról”, „ortodox közgazdaságtanról”, „ortodox pártvonalról” vagy „ortodox tudományos iskoláról”. Ilyen használatban a szó nem feltétlenül vallási jelentésű.

A kritikai nyelvben az „ortodoxia” olykor az uralkodó felfogást jelenti, amelyet egy intézmény, tudományos iskola vagy politikai közösség normaként véd. Ez a jelentés rokon a „mainstream”, „hivatalos álláspont” vagy „kanonikus nézet” fogalmaival. Ugyanakkor a pejoratív értelmű „ortodox” nem keverendő össze a vallási szakkifejezéssel. Egy vallási hagyományban az ortodoxia belsőleg a hiteles hagyományhoz való hűséget jelentheti, míg kívülről egy elemző a normaképzés, intézményi tekintély vagy hatalmi viszonyok szempontjából vizsgálhatja ugyanazt a jelenséget.

Lásd még

• Dogma (fogalom)
• Doktrína
• Eretnekség
• Heterodoxia
• Kiközösítés
• Ortodox kereszténység
• Ortodox judaizmus
• Tradicionalizmus

Források

• Lewis Ayres: Nicaea and Its Legacy: An Approach to Fourth-Century Trinitarian Theology. Oxford University Press, 2004.
• Edward Peters: Inquisition. University of California Press, 1988.
• John B. Henderson: The Construction of Orthodoxy and Heresy: Neo-Confucian, Islamic, Jewish, and Early Christian Patterns. State University of New York Press, 1998.
• Donald K. McKim: The Westminster Dictionary of Theological Terms. 2. kiadás, Westminster John Knox Press, 2014.
• New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás. Gale, 2003. „Eastern Schism”, „Hinduism”, „Judaism”, „Lutheranism”.
• John Burton: An Introduction to the Hadith. Edinburgh University Press, 1996.