close
Ugrás a tartalomhoz

II. Constantius római császár

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(II. Constantius szócikkből átirányítva)
II. Constantius
Flavius Julius Constantius
II. Constantius
II. Constantius
A Római Birodalom augustusa
Uralkodási ideje
337. szeptember 9. – 361. november 3.
(24 évig)
Constansszal és
II. Constantinusszal együtt
ElődjeI. Constantinus
UtódjaIulianus
Életrajzi adatok
UralkodóházConstantinus-dinasztia
Született317. augusztus 7.
Sirmium
Elhunyt361. november 3. (44 évesen)
Mobsucranae Cilicia[1]
ÉdesapjaI. Constantinus
ÉdesanyjaFausta Flavia Maxima
Testvére(i)
HázastársaFlavius Iulius Constantius lánya
HázastársaFlavia Eusebia
HázastársaFaustina
GyermekeiFlavia Maxima Constantia Gratianus felesége
A Wikimédia Commons tartalmaz II. Constantius témájú médiaállományokat.
Flavius Magnus Magnentius érméje, ő volt, aki meggyilkolta Constantius öccsét Constans császárt

II. Constantius, teljes nevén Flavius Julius Constantius (Sirmium, 317. augusztus 7. – Mobsucranae Cilicia, 361. november 3.) I. Constantinus másodszülött fia, a Római Birodalom keleti felének uralkodója volt 337-től, majd 350-től a birodalom egyeduralkodója, 361-ben bekövetkezett haláláig.

Trónra lépése

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Constantinus 337-ben bekövetkezett halála után a birodalom stabilitására nagy veszélyt jelentett a potenciális trónkövetelők nagy száma. Három fián kívül két féltestvére és unokatestvérei is maguknak követelhették a császári címet. Constantius a veszély elhárítása érdekében radikális lépésre szánta el magát. Rokonai bűneinek és veszélyességének igazolására egy, a nikomédiai püspöktől származó tekercset használt fel, amely állítólag atyja végrendelete volt. Az állítólagos végakaratban Constantinus annak a gyanújának adott hangot, hogy halálát testvérei okozták méreggel, és fiait a bűntény megtorlására szólította fel. A dokumentum nyilvánosságra kerülése után a néhai császár rokonai bírósági tárgyalás nélkül kerültek lemészárlásra, kivéve Flavius Iulius Constantiust, Constantinus egyik féltestvérének két fiát: Flavius Claudius Iulianust és Flavius Constantius Gallust.

Azt nem tudni, hogy rokonainak lemászárlása volt-e Constantius szándéka. Iulianus később ezt állította. Több kortárs történetíró szerint az események kikerültek Constantius irányítása alól a gyilkosságok idején. A két túlélő, Iulianus és Gallus, háziőrizetbe került és Constantinus három fia – II. Constantinus, Flavius Iulius Constans és II. Constantius – egymás között osztotta fel a birodalmat. Constantinus a nyugati provinciákat örökölte, Galliát, Britanniát és Hispániát. Constantinus legkisebb fia, Constans Itália, Illíria, az afrikai provinciák és Macedonia felett uralkodott, míg Constantius a birodalom keleti felét kapta.

Uralkodása 350-ig

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hármas rendszer 340-ben borult fel, amikor II. Constantinus öccse, Constans területeit próbálta meg elfoglalni. A kibontakozó polgárháború az agresszor halálával végződött, és Constans egymaga uralta tovább néhai testvére tartományait, a birodalom mintegy kétharmadát magáénak tudva ezzel. Constantius figyelmét testvérei háborúja közben a perzsa front foglalta le; Nagy Constantinus halála után a perzsák agresszívabb politikát alkalmaztak, és a háború kisebb megszakításokkal folyamatos volt egészen 361-ig. A váltakozó hadisikerű háború miatt 337-től 350-ig Antiochiában tartózkodott, ám testvére halála 350-ben nyugatra szólította.

Polgárháború, Constans halála

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

350-ben Rómában Flavius Magnus Magnentius császárrá kiáltotta ki magát és a csapatai által elhagyott Constanst hamarosan meggyilkolták. Halálának hírére Illíriában az illíriai csapatok parancsnoka, Vetriano Constantius nővére, Constantina kérésése caesárrá kiáltotta ki magát. Constantius először elfogadta Vetrianót uralkodótársnak, ám 350 decemberében a társuralkodók közös beszéde alkalmával a légiók előtt megfosztotta Vetrianót a császári bíbortól, bár életét megkímélte. Constantius ezután a trónbitorló Magnentius ellen vonult, és mai Eszék környékén véres ütközetben megverte. Magnentius 353-ig ellenállt, majd egy újabb csatavesztés után öngyilkosságot követett el.

Constantius egyeduralkodóként

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az állandó perzsa fenyegetés miatt a nyugatra vonuló augustus 351-ben kénytelen volt Gallust caesárrá kinevezni és megbízni a keleti provinciák felügyeletével. Consantius Mediolaniumba (a mai Milánó) helyezte át székhelyét annak érdekében, hogy stabilizálja a birodalom nyugati felét. Gallus azonban hamarosan árulás gyanújába keveredett, és 354-ben kivégezték. Testvére, Iulianus Constantius feleségének köszönhetően elkerülte bátyja végzetét, és 355-ben őrá ruházta Constantius a caesári címet, a nyugati provinciák felügyeletével megbízva. Iulianusnak sikerült stabilizálnia az állandó barbár betörések miatt Gallia-szerte zűrzavarossá vált helyzetet, ám ezzel Constantius irigységét is felkeltette.

Valláspolitikája

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Apjukhoz hasonlóan Constantinus három fia is keresztény volt és aktív szerepet vállaltak terjesztésében és egyben belső harcaiban. Constantius ediktumot adott ki a 350-es évek elején a pogány vallási rítusok azonnali felfüggesztése és a pogány templomok bezárása érdekében, ám erőteljes kétségek vannak azzal kapcsolatban, hogy ezt az intézkedést mennyire tartották be a birodalomban.

A különböző keresztény frakciók harcaiban Constantius erőteljesen részt vállalt. A császár az arianista irányzatot követte és több zsinaton is kiállt nézetei mellett. Az arianizmus elszánt ellenségének számító Libériusz pápát száműzte Rómából és a pápa csupán a császár halála után gyakorolhatta újra hatalmát.

Polgárháború Iulianussal, Constantius halála

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Constantiust a kiújult perzsa háború újra keletre szólította és 360-ban a perzsa fenyegetés ürügyén Flavius Claudius Iulianus légióinak keletre menetelését rendelte el. A légiók megtagadták az engedelmességet és Iulianust kiáltották ki augustusnak. Constantius békét kötött a Szászánida Birodalommal és nyugatra indult seregeivel, ám útközben betegség következtében a ciliciai Mobsucranae településen meghalt. Végakaratában Iulianust örökösének nevezte meg.


I. Constantinus és fiai

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A Római Birodalom I. Constantinus halálának évében, 337 szeptemberében.

Constantinus három fia – II. Constantinus, Constans, és II. Constantius – egymás között osztotta fel a birodalmat. II. Constantinus a nyugati provinciákat örökölte, Galliát, Britanniát és Hispániát. Constans Itália, Illyricum, az afrikai provinciák és Macedónia felett uralkodott, míg II. Constantius a birodalom keleti felét kapta. Ezeken kívül mostohatestvére, Dalmatius hasonló nevű fiának és idősebb Dalmatius öccsének, Hannibalianus hercegnek is juttatott egy-egy országrészt.

(335-337r.

Jegyzetek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  1. ↑ Ammianus Marcellinus: Res Gestae, 21.15

Irodalom

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  • Magyar nagylexikon V. (C–Csem). Főszerk. Élesztős László, Rostás Sándor. Budapest: Magyar Nagylexikon. 1997. 58ö. o. ISBN 963-85773-0-4  
  • Nicholas Baker-Brian: The Reign of Constantius II. Routledge, New York 2023, ISBN 978-1-03-201042-7
  • Nicholas J. Baker-Brian, Shaun Tougher (Hrsg.): The Sons of Constantine, AD 337–361. In the Shadows of Constantine and Julian. Palgrave Macmillan, New York 2020, ISBN 978-3-030-39900-9
  • Pedro Barceló: Constantius II. und seine Zeit. Die Anfänge des Staatskirchentums. Klett-Cotta, Stuttgart 2004, ISBN 3-608-94046-4
    (Alapvető mű, mivel ez az első életrajz II. Constantiusról.)
  • Roger C. Blockley: Ammianus Marcellinus on the Persian Invasion of A. D. 359. In: Phoenix. 42. kötet, 1988, 244–260. oldal
  • Steffen Diefenbach: Constantius II. und die „Reichskirche“ – ein Beitrag zum Verhältnis von kaiserlicher Kirchenpolitik und politischer Integration im 4. Jh. In: Millennium. 9. kötet, 2012, 59–121. oldal
  • Richard Klein: Constantius II. und die christliche Kirche (= Impulse der Forschung. 26. kötet). Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt 1977, ISBN 3-534-07542-0
  • Hartmut Leppin: Constantius II. und das Heidentum. In: Athenaeum. 87. kötet, 1999, 457–480. oldal
  • Pierre Maraval: Les Fils de Constantin. CNRS Éditions, Paris 2013, ISBN 978-2-271-07506-2
  • Jacques Moreau: Constantius II. In: Jahrbuch für Antike und Christentum. 2. kötet, 1959, 160. oldaltól
  • Muriel Moser: Emperor and Senators in the Reign of Constantius II: Maintaining Imperial Rule between Rome and Constantinople in the Fourth Century AD. Cambridge University Press, Cambridge 2018, ISBN 978-1-108-48101-4
  • Karin Mosig-Walburg: Zur Schlacht bei Singara. In: Historia. 48. kötet, 1999, 330–384. oldal.
  • David S. Potter: The Roman Empire at Bay. 180–395. Routledge, London/New York 2004, ISBN 0-415-10058-5
  • Klaus Rosen: Julian. Kaiser, Gott und Christenhasser. Klett-Cotta, Stuttgart 2006, ISBN 3-608-94296-3
    (Juliánuszról szóló átfogó életrajz, amely II. Constantiusról is szól.)
  • Otto Seeck: Constantius 4. In: Paulys Realencyclopädie der classischen Altertumswissenschaft (RE). Band IV,1, Stuttgart 1900, Sp. 1044–1094 (alapvető, de elavult).
  • Ernst Stein: Geschichte des spätrömischen Reiches. Band 1, Wien 1928 (französisch 1959; teils überholte, aber überaus faktenreiche und quellennahe Darstellung).
  • Michael Whitby: Images of Constantius. In: Jan W. Drijvers u. a. (szerk.): The late Roman world and its historian. Interpreting Ammianus Marcellinus. Routledge, London 1999, ISBN 0-415-20271-X, 77–88. oldal

Külső hivatkozások

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  • DiMaio, Michael, and Robert Frakes, "Constantius II," De Imperatoribus Romanis oldala.


  • ókor Ókorportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=II._Constantius_római_császár&oldid=28716856”