Nagy-Budapest

Nagy-Budapest a Budapest 1950. január 1-jén kialakított, megnövelt közigazgatási területére használt történeti és városföldrajzi elnevezés. A főváros hivatalos neve az egyesítés után is Budapest maradt, de a szakirodalom és a köznyelv Nagy-Budapestnek nevezi azt a fővárost, amelyhez az 1949. évi XXVI. törvény alapján 7 addig önálló megyei várost és 16 nagyközséget csatoltak. Az átalakítás következtében Budapest területe 207 km²-ről 525 km²-re nőtt, népessége pedig az 1949. január 1-jei adatok szerint 1 590 264 fő lett.

Nagy-Budapest létrehozása a második világháború utáni közigazgatási átalakítások egyik legjelentősebb eleme volt. A főváros területi bővítése időben egybeesett az 1950-es megyerendezéssel, az 1950-es járásrendezéssel és a tanácsrendszer bevezetésével. A döntés ezért nem pusztán városfejlesztési vagy agglomerációs kérdés volt, hanem a korábbi fővárosi és környéki önkormányzati szerkezet felszámolásához, valamint a szovjet típusú tanácsi igazgatás kiépítéséhez is kapcsolódott.

A gondolat azonban jóval 1950 előtt megjelent. A 19. század végétől a főváros és elővárosai gazdasági, közlekedési, munkaerőpiaci és városrendezési kapcsolatai egyre szorosabbá váltak. A környék több települése — például Újpest, Kispest, Pestszenterzsébet, Pestszentlőrinc és Rákospalota — a fővárosi iparosodás, ingázás és lakáskereslet következtében nőtt gyorsan, miközben közigazgatásilag továbbra is Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye részéhez tartozott.

Elnevezése és jelentése

A „Nagy-Budapest” kifejezés nem az 1949. évi XXVI. törvény hivatalos megnevezése volt. A törvény Budapest főváros területének új megállapításáról rendelkezett, és a főváros nevét nem változtatta meg. A Nagy-Budapest elnevezés a szakirodalomban és a közbeszédben azért terjedt el, mert jól megkülönbözteti az 1873 és 1949 közötti, kisebb területű Budapestet az 1950-től létező nagyobb fővárostól.

A statisztikai irodalom gyakran „Kis-Budapest” és „Nagy-Budapest” megkülönböztetéssel élt. A Központi Statisztikai Hivatal 1959-es budapesti összefoglalója például külön jelezte, hogy az 1950 előtti adatok általában a régi „Kis-Budapest”-re vonatkoznak, és ha egy 1950 előtti adat a későbbi Nagy-Budapest területére értendő, azt külön feltüntették.

A fogalomnak több történeti jelentésrétege volt. A századfordulótól kezdve jelenthette a főváros és közvetlen elővárosi övezete városföldrajzi egységét, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa által városrendezési szempontból együtt kezelt területet, egy rendészeti vagy közlekedési igazgatási körzetet, végül 1950-től a ténylegesen megnövelt közigazgatási fővárost.

Előzményei

Budapest és elővárosai a 19. század végétől

Kogutowicz Manó Budapest-térképe 1908-ból

Pest, Buda és Óbuda 1873-as egyesítése után Budapest gyorsan növekvő nagyvárossá vált. A főváros közigazgatási határain kívül már a 19. század végén olyan települési gyűrű alakult ki, amely gazdaságilag és társadalmilag egyre inkább Budapesthez kapcsolódott. A peremtelepüléseken jelentős ipari üzemek, munkáslakóterületek, kertvárosok, nyaralótelepek és vasúti-közlekedési csomópontok jöttek létre.

A főváros és környéke közötti kapcsolat nem volt egyforma minden településen. Újpest, Kispest, Pestszenterzsébet és Pestszentlőrinc erősen ipari-munkásvárosi karaktert kapott; Rákosliget, Mátyásföld vagy Pesthidegkút inkább kertvárosi, nyaraló- vagy elővárosi jelleggel fejlődött; Budafok, Budatétény és Nagytétény pedig a budai oldali elővárosi fejlődés sajátos délnyugati övezetét alkotta.

Az elővárosi növekedés gyakorlati problémákat is okozott. A közlekedés, a közművek, a közegészségügy, a közbiztonság, a lakásügy, az építésügy és a városrendezés egyre kevésbé volt kezelhető kizárólag Budapest régi közigazgatási határain belül. A főváros körül fekvő települések lakóinak jelentős része Budapesten dolgozott vagy a fővárosi ellátórendszert használta, miközben a közigazgatási felelősség több város, nagyközség, járás, vármegyei szerv és fővárosi intézmény között oszlott meg.

A Bárczy–Harrer-féle tervezet

A Nagy-Budapest-gondolat első jelentős fővárosi politikai felvetése Bárczy István polgármesterségéhez és Harrer Ferenc munkásságához kapcsolódott. Bárczy 1906-ban már programbeszédében is utalt a főváros és környéke viszonyának rendezésére. Harrer Ferenc 1908-ban részletes tanulmányt készített a szomszédos községek Budapesthez kapcsolásáról, amely a későbbi viták egyik fontos hivatkozási pontjává vált.

A Bárczy–Harrer-féle gondolkodás kiindulópontja az volt, hogy a városiasodás már túlnőtt Budapest közigazgatási határain. A főváros és elővárosai közötti mindennapi kapcsolatok alapján a közlekedés, az építésügy, a lakásviszonyok és a közegészségügy terén közös szabályozásra vagy közigazgatási egyesítésre lett volna szükség. Harrer egyik gyakran idézett megállapítása szerint a városiasulás kezdetén a községek keresik a kapcsolatot a várossal, később viszont, amikor a város számára válik fontossá a bekapcsolás, a községek már gyakran idegenkednek tőle.

Az első világháború előtt azonban nem alakult ki olyan politikai helyzet, amelyben Budapest, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye és a kormányzat egyszerre támogatta volna a közigazgatási egyesítést. A főváros gyakran pénzügyi és igazgatási terhektől tartott, a vármegye adó- és igazgatási pozíciókat veszített volna, a peremtelepülések pedig önállóságuk elvesztésétől féltek.

A két világháború közötti tervek

A két világháború között Nagy-Budapest ügye egyszerre maradt városrendezési, közigazgatási és politikai kérdés. A korszakban több részleges integrációs megoldás is megvalósult, de a teljes közigazgatási egyesítés elmaradt.

Az egyik fontos irány a Fővárosi Közmunkák Tanácsa hatáskörének kiterjesztése volt. Az 1937. évi VI. törvénycikk és a kapcsolódó rendeletek alapján a Közmunkatanács városrendezési illetékessége a főváros határain túli településekre is kiterjedt. Ez nem jelentette a települések Budapesthez csatolását, de lehetővé tette, hogy a fővárost és környékét városrendezési szempontból egységként kezeljék.

A másik fontos előzmény Szendy Károly polgármester 1942-ben megjelent munkája, a Tanulmány Nagy-Budapestről, megalkotásának előfeltételeiről és lehetőségeiről volt. Szendy tervezete részben a Magyary Zoltán nevéhez kötődő közigazgatás-tudományi vizsgálatokra épült. A javaslat már konkrétan foglalkozott a becsatolandó települések körével és az új kerületi beosztással, de a fővároshoz csatolt területeket a meglévő kerületi elöljárósági rendszerbe tagolta volna be, valódi városrészi önkormányzat nélkül.

Szendy elképzelése szerint a megnagyobbodott főváros az addigi 14 helyett 18 kerületből állt volna. A terv a régi Budapest belső kerületeinek határait nagyrészt érintetlenül hagyta, és a peremtelepüléseket nagyobb új külső kerületekbe rendezte volna. A javaslatot a háborús helyzet és a politikai viszonyok miatt nem valósították meg.

Városrendezési Nagy-Budapest, 1945–1948

A második világháború után az újjáépítés és a távlati várostervezés újra napirendre tette Budapest és környéke egységes kezelését. 1945. október 23-án a Fővárosi Közmunkák Tanácsa városrendezési értelemben Nagy-Budapestet egységnek tekintette, és egységes rendezési terv kidolgozását határozta el. Ez még nem közigazgatási egyesítést jelentett, hanem azt, hogy a főváros és az elővárosi övezet városszerkezeti fejlesztését egy tervrendszerben kívánták kezelni.

Az 1945–1948 között formálódó városrendezési Nagy-Budapest nem pontosan azonos területet jelölt, mint az 1950-ben létrejött főváros. Egy korai változatból kimaradtak a későbbi XVII. kerület rákosmenti települései, vagyis Rákoscsaba, Rákoshegy, Rákoskeresztúr és Rákosliget; Békásmegyerből csak Csillaghegyet, Cinkotából pedig Árpádföldet sorolták volna ide. Más településrészek, például Nagykovácsi és Vecsés egyes részei viszont felmerültek a városrendezési egység részeként.

A tervezés előbb a Fővárosi Közmunkák Tanácsa műhelyében, majd a Közmunkatanács megszüntetése után az Építéstudományi és Tervező Intézetben folytatódott. A munkában Fischer József, Harrer Ferenc, Granasztói Pál, Preisich Gábor és Ruisz Rezső játszott fontos szerepet.

Az általános rendezési terv a várost nem egyszerűen nagyobb közigazgatási egységként, hanem tagolt városi térszerkezetként képzelte el. A sűrűn beépített belső várost zöldgyűrű választotta volna el a külső kertvárosias településektől, a peremvárosok és peremközségek meglévő központjaira pedig helyi városrészközpontok épültek volna. A tervezők 127 szomszédsági egységben gondolkodtak, amelyek közül 60 a régi Budapest, 67 a peremtelepülések területére esett volna.

Ez az alternatíva azért fontos, mert megmutatja: Nagy-Budapest létrehozása nem kizárólag teljes közigazgatási beolvasztásként volt elképzelhető. A városrendezési megközelítés lehetőséget adott volna arra is, hogy a környező települések megőrizzék közigazgatási önállóságukat, miközben közlekedési, közmű-, városrendezési és fejlesztési szempontból egységes szabályozás alá kerülnek.

A politikai döntés előkészítése 1949-ben

A tényleges közigazgatási egyesítésről 1949-ben született politikai döntés. A Magyar Dolgozók Pártja Nagy-Budapesti Pártbizottságának Titkársága 1949. január 25-én kezdeményezte, hogy a párt felső vezetése hozzon határozatot Nagy-Budapest létrehozásáról. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének Titkársága 1949. február 9-én elfogadta a javaslatot, és megkezdődtek a konkrét előkészületek.

A döntés-előkészítők két nagyobb korábbi koncepcióra támaszkodhattak: Szendy Károly 1942-es közigazgatási tervére és az 1945–1948 között kidolgozott általános rendezési tervre. A végső döntés azonban nem egyszerűen valamelyik szakmai terv átvétele volt. A pártállami vezetés politikai, igazgatásszervezési, társadalompolitikai és városrendezési szempontokat egyaránt figyelembe vett.

A végleges határmegállapításnál fontos volt, hogy a fővároshoz olyan településeket csatoljanak, amelyek már gazdaságilag és társadalmilag Budapesthez kötődtek. Szerepet kapott a munkásság aránya, az ipari jelleg, a közlekedési kapcsolat, a várható népességnövekedés és a települések városiasodottsága is. A döntés ugyanakkor központosított politikai folyamatban született, a helyi önkormányzati érdekegyeztetés és nyilvános vita lehetőségei erősen korlátozottak voltak.

A korábbi elképzelésekhez képest a legfontosabb változások egyike Békásmegyer teljes becsatolása volt. Egyes tervekben csak Csillaghegy került volna Budapesthez, de Békásmegyer teljes kizárása fejlődési és igazgatási problémákat vetett volna fel. A végső törvény ezért Békásmegyert egészében a fővároshoz csatolta.

Az 1949. évi XXVI. törvény

Nagy-Budapest jogi létrehozását az Országgyűlés által 1949. december 20-án elfogadott 1949. évi XXVI. törvény mondta ki. A törvény 1950. január 1-jei hatállyal Budapesthez csatolt 7 megyei várost és 16 nagyközséget.

A törvény preambuluma a korszak politikai nyelvén indokolta a döntést: a korábbi rendszert azzal vádolta, hogy gátolta a fővárossal gazdaságilag összefüggő, főként munkáslakta települések egyesítését, és ezzel hátrányt okozott a környéken lakóknak. A jogi szabályozás lényege azonban az volt, hogy megszüntette a becsatolt városok és nagyközségek önálló közigazgatási jogállását, és területüket Budapest főváros részévé tette.

A törvény alapján a főváros egyesített területe kerületekre tagozódott, a kerületek számát, határát és elnevezését pedig a Minisztertanács rendeletben állapította meg. A törvény átmeneti rendelkezései a fővárosi törvényhatósági bizottság, valamint a becsatolt városok és községek képviselő-testületei megbízatásának meghosszabbításáról is rendelkeztek a tanácsok megalakulásáig.

A Budapesthez csatolt települések

Az 1949. évi XXVI. törvény alapján Budapesthez csatolt hét megyei város:

• Budafok
• Csepel
• Kispest
• Pestszenterzsébet
• Pestszentlőrinc
• Rákospalota
• Újpest

A fővároshoz csatolt tizenhat nagyközség:

• Albertfalva
• Békásmegyer
• Budatétény
• Cinkota
• Mátyásföld
• Nagytétény
• Pesthidegkút
• Pestszentimre
• Pestújhely
• Rákoscsaba
• Rákoshegy
• Rákoskeresztúr
• Rákosliget
• Rákosszentmihály
• Sashalom
• Soroksár

A becsatolt településekkel együtt Budapest része lett több olyan terület is, amelyet a korábbi községi határkiigazítások már e településekhez kapcsoltak. Ilyen volt a Csömörtől Rákosszentmihályhoz került Szabadságtelep, a Nagykovácsitól Pesthidegkúthoz került Adyliget, valamint a Vecséstől Pestszentlőrinchez került Ferihegyi repülőtér és környéke.

Az új kerületi beosztás

Nagy-Budapest létrehozásával egyidejűleg a főváros kerületi beosztása is megváltozott. A korábbi 14 kerület helyett 22 kerület jött létre. A kerületi beosztást a 4.349/1949. (XII. 20.) M. T. számú rendelet állapította meg.

Az új kerületi rendszer részben a régi Budapest kerületeit módosította, részben a becsatolt településekből alakított ki új külső kerületeket. A döntéshozók a tervezés során nem kizárólag városszerkezeti homogenitásra törekedtek. Sipos András kutatásai szerint fontos politikai szempont volt az is, hogy ne alakuljanak ki olyan kerületek, amelyekben a munkásosztály társadalmi súlya csekély; ez például a belső kerületek átrajzolásánál is megjelent.

A főbb új külső kerületi egységek a következők voltak:

Kerület	Főbb területek 1950-ben	Megjegyzés
IV. kerület	Újpest	Újpest önálló városból vált fővárosi kerületté.
XV. kerület	Rákospalota, Pestújhely	Két korábbi önálló településből alakult.
XVI. kerület	Rákosszentmihály, Sashalom, Mátyásföld, Cinkota	A keleti elővárosi-kertvárosi övezet településeiből jött létre.
XVII. kerület	Rákoscsaba, Rákoshegy, Rákoskeresztúr, Rákosliget	A rákosmenti települések összevonásával alakult.
XVIII. kerület	Pestszentlőrinc, Pestszentimre	A kerület hivatalos neve Lőrinc lett, a városrészek nevéből a „szent” tagot elhagyták.
XIX. kerület	Kispest	Kispest végül önálló kerületként került Budapesthez.
XX. kerület	Pestszenterzsébet, Soroksár	A kerület neve Pesterzsébet lett; Soroksár 1994-ben önálló kerületté vált.
XXI. kerület	Csepel	Csepel önálló városból lett fővárosi kerület.
XXII. kerület	Budafok, Budatétény, Nagytétény	A délnyugati budai elővárosi övezetből alakult.

A belső kerületekben is történtek módosítások. A Belváros és Lipótváros új V. kerületként egyesült, míg Újlipótváros Angyalföldhöz, vagyis a XIII. kerülethez került. A II. kerülethez Pesthidegkút és a budai északnyugati területek kapcsolódtak; a III. kerület Óbudával és Békásmegyerrel bővült; a XI. kerülethez Albertfalvát csatolták.

A kerületi elnevezések egy része hivatalos névként is megjelent, más kerületek azonban csak sorszámot kaptak. A tervezés során több névváltozat is felmerült — például Dózsaváros vagy Rákosváros —, de ezek közül több nem került be a végleges szabályozásba.

Kapcsolata a tanácsrendszerrel

Nagy-Budapest létrehozása után rövid időn belül a fővárosban is bevezették a tanácsrendszert. Ez alapvetően megváltoztatta Budapest közjogi helyzetét. Az 1873 utáni fővárosi autonómia, amely külön fővárosi törvényekben és a törvényhatósági rendszerben jelent meg, megszűnt, és helyét a fővárosi, kerületi és szakigazgatási tanácsi szervezet vette át.

A tanácsrendszerben Budapest nem a mai értelemben vett önkormányzati autonómiával rendelkező fővárosként működött. A fővárosi tanács és a kerületi tanácsok az egységes államhatalom helyi szervei voltak, működésük a demokratikus centralizmus és a pártállami politikai irányítás keretei között zajlott. A korábbi városi és községi önkormányzatok megszűntek, helyüket a kerületi tanácsok és végrehajtó bizottságaik vették át.

Ez különösen fontos a becsatolt települések szempontjából. A korábban önálló városok és nagyközségek nem fővároson belüli autonóm városrészekké váltak, hanem kerületekbe vagy kerületrészekbe tagolódtak. A helyi döntési lehetőségek a tanácsrendszerben korlátozottak voltak, a nagyobb fejlesztési és igazgatási kérdések fővárosi, országos és pártpolitikai szinten dőltek el.

Statisztikai és városföldrajzi következmények

Nagy-Budapest létrehozásával a főváros területe több mint kétszeresére nőtt. Az 1950 előtti Budapest 206,9 km²-es területével szemben az új Budapest 525 km² körüli területet foglalt magában. A népesség az 1949. január 1-jei adatok szerint a régi Budapest 1 057 912 lakosából és a csatolt települések 532 352 lakosából állt össze, összesen 1 590 264 fővel.

Terület	Terület	Népesség 1949. január 1-jén
Régi Budapest	206,9 km²	1 057 912 fő
Budapesthez csatolt települések	kb. 318 km²	532 352 fő
Nagy-Budapest	kb. 525 km²	1 590 264 fő

A bővítés nemcsak népességnövekedést jelentett, hanem a főváros településszerkezetének átalakulását is. A régi, sűrűn beépített városmaghoz nagy kiterjedésű kertvárosi, ipari, falusias és részben mezőgazdasági jellegű területek kapcsolódtak. Ez hosszú távon meghatározta Budapest térszerkezetét: a belső város, az ipari peremterületek, a kertvárosi övezetek és a későbbi lakótelepi fejlesztések egy közigazgatási egységbe kerültek.

A csatolt települések társadalmi képe sem volt egységes. Egyes elővárosokban nagy arányban éltek ipari munkások, másutt kertvárosi középrétegek, földművesek, kisiparosok vagy ingázók. A fővároshoz csatolás ezeket a különbségeket nem szüntette meg, hanem a kerületi igazgatás és a fővárosi fejlesztéspolitika keretei közé helyezte.

Viták, alternatívák és revíziós elképzelések

Nagy-Budapest létrehozása után is felmerültek módosítási tervek. Az 1950-es évek első felében a városfejlesztési és területrendezési gondolkodásban több alternatíva létezett. Egyes elképzelések a főváros határának további bővítését, mások a túl nagyra nőtt Budapest részleges korrekcióját vagy a külső, kevésbé városias területek leválasztását vetették fel.

Sipos András kutatásai szerint az 1950-es években igen tág, regionális léptékű fővárosi körzetekről is készültek elképzelések. Egy tervezet északon Vác térségéig, nyugaton a Pilis és a Zsámbéki-medence pereméig, délen a Csepel-sziget alsó részéig, keleten pedig a Gödöllői-dombságig terjedő nagyvárosi körzetben gondolkodott. Ezek azonban nem azonosak a tényleges Budapest közigazgatási határával, hanem térségi tervezési és gazdasági körzetként merültek fel.

Az 1956-os forradalom idején és azt követően is szóba került egyes külső kerületek vagy településrészek leválasztása, de a kialakult közigazgatási határ alapvetően fennmaradt. A későbbi változások közül a legfontosabb Soroksár 1994-es önálló kerületté válása volt; ez azonban nem Budapestből való kiválást, hanem a XX. kerület megosztását és a XXIII. kerület létrejöttét jelentette.

Értékelése

Nagy-Budapest létrehozását a szakirodalom kettős természetű folyamatként értékeli. Egyrészt a döntésnek erős történeti, városföldrajzi és infrastrukturális előzményei voltak: Budapest és elővárosai már évtizedek óta egységes várostérséget alkottak, és a közlekedési, lakásügyi, közmű-, városrendezési és munkaerőpiaci kapcsolatok valóban közös kezelésre szorultak.

Másrészt az 1950-es megvalósítás politikai és közigazgatási módja a pártállami átalakításhoz kapcsolódott. A becsatolt városok és nagyközségek önállósága megszűnt, a fővárosi autonómia helyét pedig a tanácsrendszer vette át. Ezért Nagy-Budapest egyszerre tekinthető egy hosszú agglomerációs fejlődés közigazgatási elismerésének és a szocialista államszervezet központosító átalakítása részének.

A döntés hosszú távú következménye, hogy Budapest mai közigazgatási területe lényegében az 1950-ben kialakított határokon alapul. A város belső társadalmi és térbeli sokfélesége — belvárosi sűrűség, ipari perem, kertváros, volt falusias településmag, lakótelep — nagyrészt abból ered, hogy 1950-ben egymástól nagyon eltérő elővárosi települések kerültek egyetlen fővárosi közigazgatási egységbe.

Források

• 1949. évi XXVI. törvény Budapest főváros területének új megállapításáról.
• 4.349/1949. (XII. 20.) M. T. számú rendelet Budapest főváros kerületeinek megállapításáról.
• 1950. évi I. törvény a helyi tanácsokról.
• Bárczy István – Harrer Ferenc: Tanulmány a szomszédos községeknek Budapesthez való kapcsolásáról. Budapest, 1908.
• Beluszky Pál: Az elővárosok útja Nagy Budapesthez. In: Holló Szilvia Andrea – Sipos András szerk.: Tanulmányok Budapest Múltjából XXX. Az ötven éves Nagy-Budapest – előzmények és megvalósulás. Budapesti Történeti Múzeum – Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2002. 121–150.
• Fabó Beáta: A külső kerületek Nagy-Budapest városépítési elképzeléseiben. In: Holló Szilvia Andrea – Sipos András szerk.: Tanulmányok Budapest Múltjából XXX. Budapest, 2002. 153–176.
• Gergely Gábor: Budapest kerületeinek közigazgatási változásai. Tanulmányok Budapest Múltjából, 30. kötet, 2002. 337–351.
• Holló Szilvia Andrea – Sipos András szerk.: Tanulmányok Budapest Múltjából XXX. Az ötven éves Nagy-Budapest – előzmények és megvalósulás. Budapesti Történeti Múzeum – Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2002.
• Kalmár Ella: A „statisztikai” Nagy-Budapest. In: Holló Szilvia Andrea – Sipos András szerk.: Tanulmányok Budapest Múltjából XXX. Budapest, 2002. 289–336.
• Központi Statisztikai Hivatal Budapest Városi Igazgatósága: A felszabadult Budapest tizenöt éve 1945–1959. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1959.
• Mikó Zsuzsanna: Államszervezet és közigazgatás Magyarországon 1945-től napjainkig. Dialóg Campus, Budapest, 2018.
• Patkó Máté: Magyarország közigazgatási határainak változása a XX. században. ELTE TTK szakdolgozat, Budapest, 2016.
• Sipos András: Nagy-Budapest létrehozásától Nagy-Budapest revíziójáig (1949–1956). Múltunk, 2009/3. 4–31.
• Sipos András: Nagy-Budapest alternatívák 1945–1956. Budapest, 2020/10.
• Szendy Károly: Tanulmány Nagy-Budapestről, megalkotásának előfeltételeiről és lehetőségeiről. Budapest, 1942.

További információk

• Sipos András: Nagy-Budapest létrehozásától Nagy-Budapest revíziójáig (1949–1956) PDF
• Gergely Gábor: Budapest kerületeinek közigazgatási változásai PDF
• 1949. évi XXVI. törvény Budapest főváros területének új megállapításáról
• Ablonczy Bálint: A forradalom meg nem énekelt hőstette – Így született 70 évvel ezelőtt Nagy-Budapest. Válasz Online, 2020. január 24.
• Nagy-Budapest létrejötte, avagy a második városegyesítés. National Geographic Magyarország, 2020. január 1.

Lásd még

• Budapest története
• Budapest kerületei
• Fővárosi Közmunkák Tanácsa
• Tanácsrendszer (Magyarország)
• 1950-es megyerendezés
• 1950-es járásrendezés
• Budapest agglomerációja