Szaladin egyiptomi szultán

Szaladin Szaláh ad-Dín Júszuf ibn Ajjúb
an-Nászír Szaláh ad-Dín Júszuf ibn Ajjúb
al-Malik an-Nászír; Szaláh ad-Dín
Szaladin alakja egy 12. századi ajjúbida pénzérme előlapján
Ragadványneve	Szaladin
[[Egyiptom és Szíria|Egyiptom és Szíria]] szultánja
Uralkodási ideje
1174 – 1193. március 4.
Elődje	a tisztség dinasztikus értelemben újonnan jött létre
Utódja	al-Azíz Oszmán Egyiptomban; al-Afdal Ali Damaszkuszban; az-Záhir Gázi Aleppóban
Életrajzi adatok
Uralkodóház	Ajjúbida-dinasztia
Született	1137 vagy 1138 Tikrit
Elhunyt	1193. március 4. Damaszkusz
Nyughelye	Omajjád mecset, Damaszkusz
Édesapja	Nadzsm ad-Dín Ajjúb
Édesanyja	Sitt al-Mulk Fatma Khatun
Testvére(i)	Turan-Shah I. al-Ádil egyiptomi szultán Rabia Khatoon Tughtakin ibn Ayyub Sitt al-Sham Nur Ad-Din Shahanshah
Házastársa	Iszmat ad-Dín Hatun
Gyermekei	al-Afdal Ali al-Azíz Oszmán az-Záhir Gázi további fiúk és leányok
A Wikimédia Commons tartalmaz Szaladin Szaláh ad-Dín Júszuf ibn Ajjúb témájú médiaállományokat.
Sablon Wikidata Segítség

An-Nászír Szaláh ad-Dín Júszuf ibn Ajjúb (arab írással: صلاح الدين يوسف بن أيوب, átírásban: Ṣalāḥ ad-Dīn Yūsuf ibn Ayyūb; Tikrit, 1137 vagy 1138 – Damaszkusz, 1193. március 4.), a magyar és európai történeti irodalomban leggyakrabban Szaladin, kurd származású közel-keleti hadvezér és uralkodó, az Ajjúbida-dinasztia megalapítója. 1169-től a fátimida Egyiptom vezírje, 1171 után Egyiptom tényleges ura, 1174-től haláláig Egyiptom és Szíria szultánja volt. Hatalma csúcsán Egyiptom, Szíria jelentős része, Észak-Mezopotámia, Jemen, a Hidzsáz és Núbia egyes vidékei tartoztak közvetlen vagy közvetett ajjúbida ellenőrzés alá.

A szócikk a továbbiakban a magyar nyelvben meghonosodott Szaladin alakot használja, kivéve ott, ahol a teljes arab név, a tiszteleti cím vagy a kortárs muszlim források szóhasználata a tárgy. Szaladin történeti jelentősége nem merül ki Jeruzsálem 1187-es elfoglalásában. Pályája egyszerre kapcsolódik a fátimida Egyiptom felszámolásához, a szunnita vallási intézményrendszer megerősítéséhez, a Núr ad-Dín halála után széteső szíriai hatalmi tér átrendezéséhez és a Jeruzsálemi Királyság elleni háborúkhoz.

Jeruzsálem 1187-es eleste után a keresztény világban eleinte kifejezetten ellenséges kép alakult ki róla. A Harmadik keresztes hadjárat során folytatott diplomáciai érintkezések, a fogolycserék és a jeruzsálemi kapituláció mérsékeltebb körülményei azonban lassan átalakították ezt a képet. A 13. századra egyes nyugati szerzők már a „nemes pogány” toposzával ábrázolták. Az arab és muszlim udvari szerzők ezzel szemben elsősorban a szunnita rend helyreállítójaként, az abbászida kalifa formális hűbéreseként és a dzsihád vezetőjeként mutatták be. Mindkét hagyomány forráskritikát igényel: a nyugati szövegekben a vereség traumája, az arab udvari művekben a legitimáció és a dicsőítő irodalom szempontjai alakították az elbeszélést.

Neve, származása és a források jellege

Szaladin személyneve Júszuf volt. A Szaláh ad-Dín megtisztelő melléknév jelentése nagyjából „a hit üdve” vagy „a vallás igazsága”. Uralkodói címként gyakran szerepel mellette az al-Malik an-Nászír, vagyis „a győzedelmes király”. A „Szaladin” névalak a latin közvetítésű európai hagyományból került a modern nyelvekbe.

Családja a középkori források szerint kurd eredetű volt. Apja, Nadzsm ad-Dín Ajjúb, és nagybátyja, Aszad ad-Dín Sírkúh a zengida katonai elitben emelkedett fel. Szaladin politikai pályája azonban már nem törzsi kurd környezetben, hanem a szíriai és egyiptomi katonai-udvari világban bontakozott ki. Hatalmi bázisa soknemzetiségű volt: kurd, török, arab, örmény, egyiptomi, szíriai és később rabszolgakatonai, azaz mamlúk elemeket is magában foglalt.

A róla fennmaradt forrásanyag gazdag, de egyenetlen. A legfontosabb arab szerzők közé tartozik Bahá ad-Dín ibn Saddád, Imád ad-Dín al-Iszfahání, Ibn al-Aszír és az ajjúbida levelezés kulcsfigurája, al-Kádi al-Fádil. A nyugati elbeszélések közül a Jeruzsálem elvesztését magyarázó beszámolók, a krónikák és a keresztes hadjárathoz kapcsolódó levelek fontosak. A források nem egyetlen, egységes képet őriztek meg. Az udvari arab szerzők többnyire az eszményi szunnita uralkodót mutatták be, míg a nyugati szerzők Szaladint gyakran a keresztény világ büntetéseként vagy félelmetes ellenfeleként értelmezték.

Korai évei

Szaladin Tikritben született. A későbbi életrajzi hagyomány szerint családjának éppen születése körül kellett elhagynia a várost. Ez az elbeszélés szimbolikus kezdetté vált: a száműzetésszerű indulás után a család Moszulban, Baalbekben, majd Damaszkuszban talált helyet a zengida szolgálatban.

Ifjúkoráról kevés biztos adat maradt fenn. Valószínű, hogy vallási, jogi és irodalmi képzést kapott, de pályája elején nem önálló politikai szereplőként lépett fel. Katonai és közigazgatási tapasztalatait apja és főként nagybátyja, Sírkúh mellett szerezte. A háttérben a 12. század közepének széttagolt szíriai viszonyai álltak: a keresztes államok, a zengida fejedelmek, a helyi városi elitek és a fátimida Egyiptom belső válsága egymással összefonódó konfliktusrendszert alkottak.

Núr ad-Dín udvara döntő hatással volt Szaladin későbbi politikai nyelvére. Núr ad-Dín a szunnita rend védelmét és a keresztesek elleni háborút összekapcsolta. Szaladin ezt az örökséget vette át, de saját dinasztikus érdekeihez igazította. A kortárs propaganda gyakran a muszlim egység természetes vezetőjeként ábrázolta, a valóságban azonban ezt az egységet hosszú hadjáratokkal, alkukkal és kényszerített egyezségekkel kellett létrehoznia.

Egyiptom megszerzése

Az 1160-as években Egyiptom a térség legfontosabb politikai tétjévé vált. A fátimida állam belső válsága, a vezírek vetélkedése és a Jeruzsálemi Királyság beavatkozási kísérletei miatt Núr ad-Dín több hadjáratot küldött a Nílus völgyébe. Ezeket Sírkúh vezette, Szaladin pedig nagybátyja kíséretében vett részt bennük.

1167-ben, Alexandria ostroma idején Szaladin már önálló parancsnoki feladatot kapott, de még nem ő számított a hadjárat meghatározó alakjának. 1169-ben Sírkúh bevonult Kairóba, és a fátimida kalifa vezírje lett. Röviddel ezután meghalt. A vezíri tisztséget Szaladin kapta meg. Kinevezése eleinte kompromisszumnak tűnt: fiatalabb, kevésbé beágyazott katonai vezető volt, akit a kairói udvar egyes csoportjai talán könnyebben irányíthatónak véltek.

A következő két évben Szaladin fokozatosan saját embereivel töltötte fel a hadsereg és az adminisztráció kulcspozícióit. Közben még formálisan a fátimida kalifa és Núr ad-Dín szolgálatában állt. 1171-ben, al-Ádid halála körül, megszűnt a fátimida kalifátus Egyiptomban. A pénteki hutbában az abbászida kalifa nevét kezdték említeni. Ez jelképesen is lezárta a síita iszmáilita fátimida államiság korszakát Egyiptomban, és a szunnita uralom helyreállítását jelezte.

A fátimida udvari kultúra felszámolásáról több későbbi, erősen leegyszerűsítő hagyomány született. Közéjük tartozik az az állítás is, hogy Szaladin teljes egészében megsemmisíttette a fátimida könyvgyűjteményeket. A modern kutatás óvatosabb következtetésre jut. A középkori beszámolók inkább eladásról, szétosztásról, részleges elszállításról és több éven át tartó vagyonfelszámolásról tanúskodnak. Fozia Bora vizsgálata szerint a teljes könyvtárpusztítás tézise nem bizonyítható; több fátimida kori szöveg és hagyomány későbbi szerzőknél tovább élt.

Önállósodás és a szíriai hatalom megszerzése

1171 és 1174 között Szaladin Egyiptom tényleges ura volt, de formálisan továbbra is Núr ad-Dín alárendeltjeként szerepelt. A két hatalmi központ között nőtt a feszültség. Egyiptom jövedelmei, a Nílus völgye, a kikötők és a Vörös-tenger irányába vezető utak olyan erőforrást jelentettek, amely önálló dinasztikus politika folytatására is alkalmassá tette Szaladint.

Núr ad-Dín 1174-es halála döntő fordulatot hozott. Kiskorú örököse körül zengida emírek és városi elitek versengtek. Szaladin Egyiptomból Szíriába vonult, és Damaszkusz viszonylag gyorsan megnyitotta előtte kapuit. Ez nemcsak katonai siker volt, hanem legitimációs előny is: Damaszkusz a szíriai szunnita vallási és politikai élet egyik központja volt.

A következő években Szaladin zengida fejedelmekkel, helyi emírekkel, moszuli ellenfelekkel és az asszaszinokkal is konfliktusba került. Többször tárgyalt, fegyverszünetet kötött, majd újra hadjáratot indított. Aleppó csak 1183-ban került a kezére, Moszullal pedig 1186-ban jutott egyezségre. Ekkorra északi hátországa elég biztos lett ahhoz, hogy nagyobb erővel forduljon a keresztes államok ellen.

Államszervezés

Közigazgatás és dinasztikus hatalom

Az Ajjúbida Birodalom nem egységes, központosított állam volt a modern értelemben. Inkább családi és katonai függőségekből álló hatalmi rendszerként működött. Szaladin rokonokat és hűséges emíreket állított Egyiptom, Damaszkusz, Aleppó, Jemen és más területek élére. Ez a módszer gyors terjeszkedést tett lehetővé, de hosszú távon belső törékenységet is okozott. Halála után a birodalom felosztása és a rokonok közötti rivalizálás ennek a szerkezetnek a következménye volt.

Az írnokok, jogtudósok és udvari titkárok kiemelt szerepet kaptak. al-Kádi al-Fádil a diplomáciai levelezés és az állami nyelvezet egyik meghatározó alakja volt. Imád ad-Dín al-Iszfahání az udvari történetírás és a győzelmi retorika formálásában játszott szerepet. Bahá ad-Dín ibn Saddád későbbi életrajza pedig Szaladin személyes jámborságát, önfegyelmét és bőkezűségét emelte ki.

Gazdaság, utak és jövedelmek

Szaladin hatalmának anyagi alapja Egyiptom volt. A Nílus völgyének adóbevételei, a gabonatermelés, a kikötők és a keleti kereskedelmi útvonalak ellenőrzése nélkül nem tudott volna tartósan hadsereget fenntartani Szíriában. Egyiptom megszerzése után az ajjúbida uralom a Vörös-tenger és a Hidzsáz felé is terjeszkedett. Ez részben stratégiai biztonságot szolgált, részben a zarándok- és kereskedelmi útvonalak ellenőrzését.

A földbirtok- és jövedelemjuttatásokat az iqṭāʿ rendszerén keresztül osztották ki. Ez nem egyszerű magántulajdont jelentett, hanem katonai és közigazgatási szolgálatokhoz kapcsolódó bevételi jogot. A rendszer fenntartotta az emírek lojalitását, és biztosította a lovas hadsereg ellátását. Ugyanakkor erősítette a tartományi katonai elit önállóságát is. Ez a kettősség az ajjúbida állam egyik alapvető feszültsége volt.

A Vörös-tenger felé irányuló politika különösen fontos volt. A kereskedelmi kapcsolatok, a zarándoklat biztonsága és a Rajnáld-féle tengeri fenyegetések miatt Szaladin számára a tenger nem mellékes hadszíntér volt. A Hidzsáz és Jemen felé való terjeszkedés azt szolgálta, hogy Egyiptom ne maradjon elszigetelt, és hogy az ajjúbida állam a keleti kereskedelem egy részét is ellenőrizni tudja.

Hadsereg

Szaladin hadserege sokféle elemből állt. Magját kurd és török lovasok, zengida eredetű katonai csoportok, egyiptomi és szíriai alakulatok, arab segédcsapatok, valamint fokozatosan egyre fontosabb rabszolgakatonai, mamlúk elemek alkották. A hadsereg nem állandó, modern értelemben vett központi hadsereg volt. A hadjáratok idején a dinasztikus tartományok, emírek és szövetségesek erői gyűltek össze.

A keresztes államok elleni hadviselésben a mozgékonyság, az utánpótlási útvonalak zavarása, a vízforrások ellenőrzése és az ellenség kimerítése különösen fontos volt. Hattín előtt Szaladin nem egyszerűen nagyobb sereget állított szembe a frankokkal, hanem olyan helyzetet teremtett, amelyben a Jeruzsálemi Királyság hadereje vízhiánnyal, hőséggel és folyamatos zaklatással szembesült.

Vallási intézmények és építkezések

Szaladin uralma alatt Egyiptomban és Szíriában erősödtek a szunnita vallási intézmények. Új medreszék, mecsetek és vallásjogi alapítványok jöttek létre. A medreszék támogatása egyszerre szolgált vallási, politikai és közigazgatási célokat: képzett bírákra, jogtudósokra és írnokokra volt szükség, akik az új rendet működtetni tudták.

Építkezései közül a legismertebb a kairói citadella kiépítése, amely a város új katonai és kormányzati központjává vált. Jeruzsálem elfoglalása után az iszlám szent helyek helyreállítása és a város kultikus rendjének átalakítása szintén politikai üzenetet hordozott. Nem pusztán vallási gesztus volt, hanem annak jelzése, hogy Jeruzsálem ismét muszlim uralom alatt áll.

Udvari kultúra és mecénásság

Szaladin udvara nemcsak katonai központ volt. Írnokok, költők, történetírók, jogtudósok és vallási tekintélyek működtek körülötte. A korszak udvari kultúrája a győzelmeket gyakran magas irodalmi stílusban, Korán-utalásokkal és klasszikus arab retorikával formálta meg. Ez különösen Imád ad-Dín al-Iszfahání műveiben látható.

A „Szaladin-könyvtár” kifejezést óvatosan kell kezelni. Nem egyetlen, jól dokumentált, modern értelemben vett uralkodói könyvtárról van szó. Biztosabban az állítható, hogy az ajjúbida udvarokban erős könyv- és szövegkultúra működött. A vallási oktatás, a jogtudomány, a történetírás és a diplomáciai írásbeliség támogatása hozzájárult ahhoz, hogy Szaladin uralma nem pusztán katonai, hanem kulturális és intézményi fordulatként is megjelenjen a forrásokban.

Háborúk a keresztes államokkal 1187 előtt

Szaladin és a keresztes államok viszonya nem folyamatos háborúként írható le. A hadjáratokat fegyverszünetek, portyák, fogolycserék, diplomáciai érintkezések és muszlim belháborúk szakították meg. Egyiptom megszerzése után Szaladin többször kötött megállapodást a Jeruzsálemi Királysággal, miközben szíriai és mezopotámiai ellenfelei ellen is harcolt.

1177-ben IV. Balduin jeruzsálemi király súlyos vereséget mért rá Montgisardnál. Ez a kudarc megmutatta, hogy az ajjúbida fölény nem volt magától értetődő. 1179-ben viszont Szaladin győzelmet aratott Marj Ajjúnnál, majd elfoglalta a Jordán térségének egyik fontos frank erődjét. A következő években a konfliktus ritmusát portyák, várak elleni támadások és rövid fegyvernyugvások határozták meg.

A háború kiéleződésében fontos szerepet játszott Châtillon Rajnáld. Kerak és Montreal ura muszlim karavánokat támadott, és a Vörös-tenger irányába is fenyegető vállalkozásokat indított. A muszlim források különösen súlyosnak tartották a zarándok- és kereskedelmi utak veszélyeztetését. Szaladin udvari hagyománya Rajnáldot esküszegőként és a későbbi megtorlás jogos célpontjaként mutatta be.

Hattín és Jeruzsálem elfoglalása

1187 nyarán Szaladin nagy hadjáratot indított a Jeruzsálemi Királyság ellen. A frank sereg Guy de Lusignan vezetésével Tiberias felé vonult. Az ajjúbida hadsereg a terep, a vízforrások és a zaklató támadások kihasználásával kényszerítette kedvezőtlen helyzetbe. 1187. július 4-én a hattíni csatában a jeruzsálemi királyság hadereje döntő vereséget szenvedett. A Szent Kereszt ereklyéje muszlim kézre került, a királyt és több főurat elfogták.

A csata utáni bánásmód árnyalja a későbbi lovagias Szaladin-képet. Guy király életben maradt. Rajnáldot azonban Szaladin kivégeztette, vagy a források egy része szerint saját kezűleg ölte meg. A templomos és johannita foglyok egy részét szintén kivégezték. A muszlim udvari elbeszélés ezt vallási és politikai megtorlásként magyarázta, a nyugati források viszont a vereség súlyát és a foglyok sorsát hangsúlyozták.

Hattín után az ajjúbida hadsereg gyorsan elfoglalta a királyság nagy részét. Akkó, Nablusz, Jaffa, Aszkalon és számos vár Szaladin kezére került. Türosz azonban Montferrati Konrád vezetésével ellenállt, és később a harmadik keresztes hadjárat egyik legfontosabb támaszpontja lett.

Jeruzsálemet 1187 szeptemberében vette ostrom alá. A város védelmét Ibelini Balian szervezte. A felek végül tárgyalásos kapitulációban állapodtak meg. 1187. október 2-án Jeruzsálem megadta magát. A lakosság nem esett általános mészárlás áldozatául, szemben az 1099-es keresztes bevétel emlékezetével. A szabad elvonulás azonban váltságdíjhoz kötődött. Akikért fizettek, távozhattak; másokat kiváltottak, egy részüket Szaladin, családtagjai vagy emírjei engedték el, de voltak olyanok is, akik fogságba kerültek. A kapituláció ezért egyszerre tekinthető a kor viszonyai között mérsékelt megoldásnak és olyan eseménynek, amely súlyos társadalmi következményekkel járt.

A harmadik keresztes hadjárat

Jeruzsálem elvesztése Nyugat-Európában erős vallási és politikai reakciót váltott ki. A nyugati levelek és krónikák gyakran a keresztény közösség bűneinek büntetéseként értelmezték a katasztrófát. Szaladin ekkor még sok szövegben félelmetes, sőt démonizált ellenségként jelent meg.

A Harmadik keresztes hadjárat fő hadszíntere 1189-től Akkó lett. A hosszú ostrom mindkét fél erejét felőrölte. Szaladin megpróbálta tehermentesíteni a várost, de nem tudta megakadályozni 1191-es kapitulációját. Ettől kezdve a keresztes hadjárat legfontosabb alakja I. Richárd angol király volt, aki Arszúfnál győzelmet aratott az ajjúbida sereg felett.

Szaladin és Richárd nem találkozott személyesen, de követeik rendszeresen tárgyaltak. A diplomácia, az ajándékozás, a fogolycserék és az ellenfél bátorságának elismerése később mindkét uralkodó emlékezetében fontos szerepet kapott. A nyugati irodalomban ezek a történetek segítették elő, hogy Szaladin képe részben eltávolodjon a közvetlenül 1187 utáni ellenségképtől.

1192-ben a felek kimerültsége és a stratégiai patthelyzet békéhez vezetett. A megállapodás szerint a tengerpart egy része Türosztól Jaffáig keresztény kézen maradt, Jeruzsálem azonban Szaladin uralma alatt maradt. A keresztény zarándokok látogathatták a Szent Sír-templomot. A béke egyik fél teljes célját sem valósította meg: a keresztesek nem szerezték vissza Jeruzsálemet, az ajjúbidák pedig nem számolták fel a keresztény partvidéki jelenlétet.

Valláspolitika

Szaladin valláspolitikájának központi eleme a szunnita restauráció volt. Ez különösen Egyiptomban volt jelentős, ahol a Fátimida Kalifátus megszüntetése után a szunnita jogi és oktatási intézményeket erősítette. Az abbászida kalifa nevének használata, a medreszék alapítása és a fátimida udvari struktúrák átalakítása egyaránt azt szolgálta, hogy uralma ne pusztán katonai tényként, hanem vallásjogilag igazolt rendként jelenjen meg.

Ez a politika a síita és iszmáilita hagyományok szempontjából veszteségként is értelmezhető. A forrásanyag aránytalan: az ajjúbida és későbbi szunnita beszámolók sokkal bőségesebben maradtak fenn, mint a fátimida nézőpont. Ezért a „helyreállítás” nyelvét nem lehet egyszerűen átvenni a forrásokból. A modern történetírás inkább az intézményi átalakulást, a politikai legitimációt és a vallási kényszer különböző formáit együtt vizsgálja.

A dzsihád nyelvezete Szaladin politikájában központi szerepet kapott, de nem magyaráz meg mindent. A muszlim riválisok elleni háborúk, a családi uralom kiépítése, Egyiptom jövedelmeinek mozgósítása és a keresztes államok elleni hadjáratok egymással összekapcsolódtak. A vallási retorika valós meggyőződést, politikai legitimációt és udvari propagandaformát egyaránt jelenthetett.

Nyugati és arab nézőpontok

A nyugati források Szaladint többnyire a keresztény közösség válságának tükrében ábrázolták. Jeruzsálem elvesztése nemcsak katonai vereség volt, hanem teológiai probléma is: hogyan engedhette meg Isten a szent város elvesztését? A válasz sok szerzőnél a latin keresztények bűnössége volt. Ebben az értelmezésben Szaladin egyszerre lett Isten büntetésének eszköze és veszélyes ellenség.

Az arab udvari szerzők ezzel szemben a győzelmet az isteni támogatás, a szunnita rend és az uralkodói erény bizonyítékaként mutatták be. Bahá ad-Dín ibn Saddád Szaladin személyes jámborságát és bőkezűségét emelte ki. Imád ad-Dín al-Iszfahání irodalmi stílusban formálta meg Jeruzsálem visszafoglalását. Ezek a szövegek értékesek, de nem semleges jelentések. Az uralkodó környezetében keletkeztek, és céljuk a politikai siker emlékezetének megformálása is volt.

A két hagyomány közötti különbség nem egyszerűen „keresztény” és „muszlim” elfogultságként írható le. Mindkét oldalon többféle műfaj létezett: krónika, levél, életrajz, udvari panegirikusz, prédikációs szöveg és későbbi lovagi elbeszélés. Szaladin alakja ezekben a műfajokban eltérő funkciót töltött be. Ezért történeti szerepének megértéséhez a források célját és közönségét is vizsgálni kell.

Családja és utódlása

Szaladinnak több felesége és ágyasa volt. Legismertebb felesége Iszmat ad-Dín Hatun, Núr ad-Dín özvegye volt; házasságuk politikai jelentőséggel is bírt, mert Szaladin a zengida örökség folytatójaként kívánt megjelenni. A források számos fiút és legalább egy leányt említenek. A legfontosabb fiak al-Afdal Ali, al-Azíz Oszmán és az-Záhir Gázi voltak.

Halála után birodalma rokonai között oszlott meg. al-Azíz Egyiptomot, al-Afdal Damaszkuszt, az-Záhir Aleppót kapta, más családtagok pedig további tartományokat. A megosztás hamar belső versengéshez vezetett. Szaladin testvére, al-Ádil fokozatosan felülkerekedett unokaöccsein, és a dinasztia következő meghatározó uralkodója lett. Ez megmutatta, hogy Szaladin személyes tekintélye erős volt, de az általa létrehozott állam egysége nem volt tartós intézményi alapokra helyezve.

Szaladin közvetlen családjának és utódlásának áttekintése

Személy	Kapcsolat	Politikai szerep
Nadzsm ad-Dín Ajjúb	apa	zengida szolgálatban álló katonai vezető
Aszad ad-Dín Sírkúh	nagybácsi	az egyiptomi hadjáratok vezetője; Szaladin pályájának korai patrónusa
Iszmat ad-Dín Hatun	feleség	Núr ad-Dín özvegye; a zengida legitimációhoz kapcsolódó házasság
al-Afdal Ali	fiú	Damaszkusz ura Szaladin halála után
al-Azíz Oszmán	fiú	Egyiptom ura Szaladin halála után
az-Záhir Gázi	fiú	Aleppó ura Szaladin halála után
al-Ádil	testvér	az ajjúbida hatalom későbbi újraegyesítője

Halála

Szaladin 1193 elején Damaszkuszban megbetegedett, és március 4-én meghalt. Az Omajjád mecset közelében temették el. Bahá ad-Dín ibn Saddád hangsúlyozta, hogy kevés személyes vagyont hagyott hátra. A későbbi hagyomány ezt a szerénység és bőkezűség bizonyítékaként idézte. Történetileg a motívum egyszerre tekinthető udvari emlékezetnek és az ideális muszlim uralkodó irodalmi képének.

Időrendi áttekintés

Szaladin életének és uralmának főbb eseményei

Év	Esemény
1137 vagy 1138	Szaladin születése Tikritben
1164-1169	Részvétel Sírkúh egyiptomi hadjárataiban
1169	Egyiptom vezírje lesz
1171	A fátimida uralom megszűnése Egyiptomban; az abbászida kalifa nevének említése a hutbában
1174	Núr ad-Dín halála; Szaladin bevonul Damaszkuszba
1177	Vereség Montgisardnál
1183	Aleppó Szaladin kezére kerül
1186	Egyezség Moszullal; az északi hátország megszilárdulása
1187. július 4.	Győzelem a hattíni csatában
1187. október 2.	Jeruzsálem megadja magát Szaladinnak
1189-1192	A harmadik keresztes hadjárat fő hadműveletei
1191	Akkó elvesztése és vereség Arszúfnál
1192	Jaffai egyezség: a partvidék egy része keresztény kézen marad, Jeruzsálem ajjúbida uralom alatt marad
1193. március 4.	Szaladin halála Damaszkuszban

Emlékezete

Középkori és kora újkori emlékezet

Szaladin emlékezete több hagyományban élt tovább. Az arab és szunnita történetírásban Jeruzsálem visszafoglalójaként, a fátimida uralom felszámolójaként és a szunnita rend helyreállítójaként jelent meg. A perzsa történetírásban a keresztesek legyőzése mellett gyakran az iszmáilita és fátimida hatalommal szembeni fellépése kapott hangsúlyt. Daniel Beben kutatása szerint ezért túl egyszerű az a kép, hogy Szaladint a muszlim világ a modern korig elfelejtette volna. Inkább arról van szó, hogy különböző régiók eltérő hangsúlyokkal őrizték meg emlékét.

A latin Nyugaton a közvetlen reakció ellenséges volt, de a 13. századra megjelent a tiszteletre méltó ellenfél képe. A lovagi irodalom és a későbbi elbeszélések Szaladint gyakran bőkezű, önuralmat tanúsító és becsületes ellenfélként mutatták be. Ez nem a konfliktus megszűnését jelentette, hanem azt, hogy a nyugati szerzők a saját lovagi értékrendjük fogalmaival értelmezték a velük szemben sikeres muszlim uralkodót.

Újrafelfedezés a 19-21. században

A 19. századi európai romantika nagy szerepet játszott a lovagias Szaladin-kép népszerűsítésében. Walter Scott művei a középkori ellenfelet nem egyszerűen vallási ellenségként, hanem erkölcsi és udvari erényekkel rendelkező uralkodóként jelenítették meg. Ez a kép később visszahatott a közel-keleti emlékezetre is, ahol Szaladin a gyarmati és posztgyarmati korszakban a politikai egység, az ellenállás és Jeruzsálem jelképévé vált.

A 20. században alakját arab nacionalista, kurd, iraki és szíriai narratívák egyaránt felhasználták. A Gamal Abdel-Nasszer-korszak arab nacionalista kultúrájában Szaladin a politikai egység és Jeruzsálem jelképe lett; ezt a képet erősítette az 1963-as egyiptomi történelmi film is. Szaddám Huszein Irakjában különösen erős volt a Szaladin-párhuzam: a rezsim a tikriti származást, a Jeruzsálemért vívott küzdelmet és a Nyugattal szembeni ellenállás képét kapcsolta össze. A kurd emlékezetben ezzel szemben Szaladin kurd származása kapott hangsúlyt, bár történeti pályája nem modern nemzeti keretek között értelmezhető.

A 21. században a török politikai és kulturális diskurzusban is megjelent Szaladin öröksége. Recep Tayyip Erdoğan és Ahmet Davutoğlu 2015-ben a Hakkari tartományban megnyitott Selahaddin Eyyubi repülőtér névadását a kurdok, törökök, arabok és muszlimok közös jeruzsálemi emlékezetével kötötte össze. A Jeruzsálemre és az iszlám egységre utaló beszédek, valamint a televíziós és emlékezetpolitikai feldolgozások azt mutatják, hogy alakja továbbra is alkalmas a vallási és politikai szimbolika hordozására. Ezek a modern felhasználások azonban nem azonosak a 12. századi uralkodó történeti céljaival. Inkább azt mutatják, hogy Szaladin alakja a későbbi korszakokban újra és újra más politikai nyelvbe került át.

Értékelése a modern történetírásban

A modern kutatás Szaladint sem kizárólag hősként, sem kizárólag hatalmi politikusként nem értelmezi. Katonai sikerei jelentősek voltak, de pályáját az államszervezés, a vallási intézményépítés, a gazdasági erőforrások mozgósítása és a legitimációs nyelv tudatos használata tette tartóssá. Jeruzsálem elfoglalása világtörténelmi jelentőségű esemény volt, de ennek előfeltétele Egyiptom megszerzése és Szíria fokozatos politikai integrációja volt.

A régebbi népszerű irodalom gyakran lovagias, nagylelkű és szinte hibátlan uralkodóként mutatta be. A kritikus történetírás ezzel szemben rámutat a muszlim ellenfelekkel folytatott háborúkra, a fátimida intézmények felszámolására, a foglyok kivégzésére Hattín után és a dinasztikus hatalmi politika kemény eszközeire. Ugyanakkor az is leegyszerűsítő lenne, ha a vallási meggyőződést puszta propagandának tekintenénk. Szaladin kora olyan politikai kultúrában működött, ahol a vallási legitimáció, a személyes jámborság és a hatalmi érdekek szorosan összefonódtak.

Galéria

• 
  Az ajjúbida hatalom legnagyobb kiterjedése a 12. század végén
• 
  Szaladin és Guy de Lusignan a nyugati képi hagyományban
• 
  A kairói citadella egyik kapuja
• 
  A „Szaladin-sas” modern arab politikai jelképként
• 
  Szaladin nevével vert pénzérme

Források

• Alıcı, Mustafa (2017). "Saladin: Selahaddin Eyyubî in Latin Sources". Akra Kültür Sanat ve Edebiyat Dergisi (11): 143–152. doi:10.31126/akrajournal.328077.
• Beben, Daniel (2018). "Remembering Saladin: The Crusades and the Politics of Heresy in Persian Historiography". Journal of the Royal Asiatic Society. 3. 28 (2): 231–253. doi:10.1017/S1356186317000529.
• Bora, Fozia (2015). "Did Ṣalāḥ al-Dīn Destroy the Fatimids' Books? An Historiographical Enquiry". Journal of the Royal Asiatic Society. 3. 25 (1): 21–39. doi:10.1017/S1356186314000443.
• Gibb, H. A. R. (1952). "The Achievement of Saladin". Bulletin of the John Rylands Library. 35: 44–60.
• Heidemann, Stefan (2013). "Memory and Ideology: Images of Saladin in Syria and Iraq". In Hill, Peter A. (ed.). Visual Culture in the Modern Middle East. Bloomington: Indiana University Press. 57–81. o.
• Humphreys, R. Stephen (1977). From Saladin to the Mongols: The Ayyubids of Damascus, 1193-1260. Albany: State University of New York Press. ISBN 0873952634.
• Ibn Shaddad, Baha al-Din (2002). The Rare and Excellent History of Saladin or al-Nawādir al-Sulṭāniyya wa'l-Maḥāsin al-Yūsufiyya. Translated by Richards, D. S. Aldershot: Ashgate. ISBN 0754633810.
• al-Iṣfahānī, ʿImād al-Dīn (1888). Landberg, Carlo de (ed.). al-Fatḥ al-qussī fī al-fatḥ al-qudsī. Leiden: E. J. Brill.
• Lyons, Malcolm Cameron; Jackson, D. E. P. (1982). Saladin: The Politics of the Holy War. Cambridge: Cambridge University Press. ISBN 0521317398.
• Phillips, Jonathan (2024). "The changing reputation of Saladin in the Latin West, c. 1170 to c. 1220". Crusades. 23 (1): 83–108. doi:10.1080/14765276.2024.2360549.
• Phillips, Jonathan (2011). "The Image of Saladin: From the Medieval to the Modern Age". European History Online. Leibniz Institute of European History.
• Ralph of Coggeshall (1875). "De Expugnatione Terrae Sanctae per Saladinum". In Stevenson, Joseph (ed.). Chronicon Anglicanum. Rolls Series. London: Longman. 209–262. o.
• Richards, D. S. (1995). "Ṣalāḥ al-Dīn". The Encyclopaedia of Islam. Vol. 8 (2. ed.). Leiden: Brill. 910–914. o.
• Runciman, Steven (2002). A keresztes hadjáratok története. Budapest: Osiris. 543–553. o. ISBN 963389347X.
• Sayfo, Omar (2017). The Evolution of the Saladin Myth in Popular Arab Culture (Thesis). Utrecht University.

További információk

• Eddé, Anne-Marie (2011). Saladin. Translated by Todd, Jane Marie. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press. ISBN 9780674055599.
• Hillenbrand, Carole (1999). The Crusades: Islamic Perspectives. Edinburgh: Edinburgh University Press. ISBN 0748606300.
• Möhring, Hannes (2008). Saladin: The Sultan and His Times, 1138-1193. Translated by Bachrach, David S. Baltimore: Johns Hopkins University Press. ISBN 9780801889165.
• Nicolle, David (2011). Saladin. Oxford: Osprey Publishing. ISBN 9781849083188.